Akadémikus vágyakozás – A helyét kereső Gyáni Gábor |  |
„Radnóti Miklós zsidónak született, abba pusztult bele, aminek született, de nem volt zsidó. Katolikus magyar költő volt. Hazai Samu báró, származásra zsidó, egyébként keresztény, főrend és honvédelmi miniszter, felsőházi tag. Keresztény magyar tábornok. Miért is tartanánk zsidónak?”
2012. június végén a galamus.hu portálon jelent megAkadémikus antiszemitizmus című írásom. A szöveg közlése után immár ötödik hónapja intenzív, nagyon sokszínű vita zajlik.
Most éppen Gyáni Gábor, az akadémia levelező tagja szólt hozzá a vitához. A Rubicon 2012. novemberi számában hosszú cikket írt, az írás címe: „Az antiszemitázó történész beszédmódja – tükörben”.
A levelező tag ebben a diskurzusban nem először nyilvánul meg.
Annak idején a vitát kiváltó írásom azzal indult, hogy előtörténetként felidéztem Gyáni 2003-as eszmefuttatását arról, miszerint Romsics Ignác a kommün népbiztosainak zsidó származásáról szólva antiszemita értékelési sémákban gondolkodik. Azt is megírtam, hogy ezt a gondolatát akkor én nem fogadtam el; túlfeszítettnek gondoltam.
Gyáni első megszólalása (Gyáni Gábor: Az antiszemitázó Gerő András) lényegében arról szólt, hogy ő ezt nem mondta. (Véleményét röviden felidéztem és reagáltam rá: Morális pánik – Ahogy én látom).
Azt is állította, hogy én nem először folyamodom ahhoz, hogy kollégát antiszemitaként megbélyegezzek. Erre akkor nem reagáltam, most viszont igen: visszautasítom. A levelező tag nem egy véleményes kijelentést, hanem tényállítást fogalmaz meg, ami nem felel meg a valóságnak. (Maximum olyasmit mondtam – amit Gyáni mostani cikkében egyetértőleg (!) idéz is –, hogy volt olyan többszerzős munka, amelyben észrevételeztem a faji-antiszemita logika nem szándékolt visszavetítését.)
Gyáni most, egy immár majd fél éve tartó szövegfolyamba kíván újra belefolyni. Cikkének lényegi állítása: „…olyan valaki nem kérheti számon másokon a körültekintő tudományos nyelvhasználat követelményét, aki maga semmilyen követendő példát nem mutatott e téren, ráadásul nem is mélyült el igazán a probléma elemzésében. Ilyen formán nem szolgálhat hasznos útmutatóval a politikailag korrekt beszédmód kötelmét és a lehetséges megoldásokat illetően.”
Gyáni azt akarja bizonyítani, hogy én ugyanúgy beszélek, mint Romsics – akivel kapcsolatosan nyíltan és burkoltan distancírozó megjegyzéseket tesz.
Az egyik érve az, hogy én elismerem, a szocializmus, az univerzalizmus lehetséges választás volt azoknak a zsidóknak a számára, akik meg akartak válni a zsidóságuktól. Szerinte ez ugyanaz, mint amikor Romsics a népbiztosok körében százalékosan számba veszi a zsidó származásúakat.
Szerintem itt van különbség, hiszen az egyik állítás egy opcionális identitáslehetőségről szól, ahol is a lényeg a zsidóságról való leválás. A másik megközelítés pedig arra utal, hogy ha leváltak, ha nem, azért továbbra is zsidóként tartják őket számon.
De az egész kommünprobléma nem az általam felvetett kérdések körébe tartozik. Ezt – mint említettem – 2003-ban Gyáni hozta elő. E tekintetben tehát ő tisztázza az álláspontját, s próbálja eldönteni, egyetért-e kilenc évvel ezelőtti önmagával, vagy sem.
***
Gyáni érvelése háromféle hibára alapozódik. Az egyik logikai, a másik intellektuális, a harmadik szakmai hiba.
A logikai hiba
Gyáni azt állítja: amikor Gerő „a sokféle nemzeti történeti elbeszélés egyenlő legitimitását szorgalmazza, akkor az eltérő nyelvhasználatok egyidejűségét is természetesnek kell hogy tekintse. Nincs, nem lehet többé szó arról, hogy egyik vagy másik beszédmód elavult (vagy korszerű), helyénvaló (vagy hamis, mert relativizáló). Mindannyi élvezi immár a kellő legitimitást saját diskurzusrendjén belül”. Mindezek alapján Gyáni állítja, nem jelenthetem ki, hogy Romsics beszédmódja elavult lenne vagy éppen relativizáló.
Kérdem én: mi köze annak, hogy egy beszédmód legitim módon létezik, ahhoz, hogy elavultnak vagy éppen relativizálónak minősíthető-e?
De hadd egyszerűsítsem le az olvasó számára a dolgot. Sokféle hasonló kategóriájú autó létezett/létezik. Ha többféle autó legitim módon együtt létezik, akkor miért nem mondhatom, hogy az egyik elavult, a másik korszerű modell?
Ha tudom azt, hogy az antiszemita beszédmód különféle dialektusaiban létezik, ez miért zárja ki, hogy bűnös beszédnek minősítsem?
Az eltérő beszédmódok elismerése a világ tényszerű működésének tudomásul vétele, de ebből nem következik az, hogy az eltérőt ne lehetne minősíteni. A holokauszt tagadása vagy relativizálása éppúgy egy beszédmód része lehet, mint a holokauszt fontosságának elismerése.
Miért ne mondhatnám az általam érvekkel alátámasztva relativizálónak tartott beszédre azt, hogy relativizáló?
A beszédmódok legitimitását pedig egyszerűen az adja, hogy az emberek különféleképpen gondolkodnak, s ha erre lehetőségük van, nyílttá is teszik az eltéréseket.
S hogy kicsit bonyolítsam a képet: még a tudottan elavultat, a korszerűtlent, sőt a bűnt is lehet szeretni.
A legitimitás, a minősítés és az érzelmi viszony az élet eltérő dimenzióihoz tartoznak; nincs köztük kauzális logikai összefüggés. Gyáni ez irányú gondolata – megítélésem szerint – nem tartható.
Az intellektuális hiba
Gyáni felidézi, hogy én antiszemita értelmezést tulajdonítottam annak, hogy Romsics a sztálinizmus történettudományi térhódításának bűnében egyetlen származási csoportot nevez meg, „a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészeket”. Idézi, amit írtam: „Nehéz – mi több, lehetetlen – bizonyítani, hogy ezek az emberek a kommunista történészeken belül önálló egységet képeztek volna.” Majd az én kijelentésemet kommentálva így folytatja: „De honnan tudja mindezt Gerő? Milyen tárgyi bizonyítékok alapján állítja oly magabiztosan, hogy a zsidó származású történészek nem képviseltek külön szegmenst a kommunista tudósok között? Tudomásom szerint sem ő, sem más történész nem végzett vizsgálatokat e téren.”
Intellektuális értelemben Gyáni itt komoly hibát követ el.
Bizonyítani mindig annak kell, aki állít valamit. Az intézményesült intellektualizmus világa, a jog erre épül. Ebben az esetben az akadémiai székfoglalót tartó személynek kell képesnek lennie arra, hogy az állítását bizonyítsa. Én csak azt mondhatom, amit mondtam: szinte lehetetlen egy ilyen állítást bizonyítani, s éppen ezért lehet szimpla zsidózásnak nevezni. Tehát nekem itt nincs semmilyen bizonyítási kötelezettségem.
Az viszont meglepő, hogy Gyáni Romsicsról is azt állítja: nem kutatta azt a kérdést, amely akadémiai székfoglalójának, majd a magyar történettudomány történetéről szóló monográfiájának részét képezte. De ez nem az én problémám.
Ezt követően Gyáni szemléletet vált: elhagyja posztmodern értékrelativizmusát, és reáltörténeti beleérzőképességről tesz tanúbizonyságot. Közli: igenis fontos a traumatikus élettörténeti élmény. Érthetetlen, hogy ezt miért velem szemben és nem velem egyetértve mondja, különösen akkor, ha pár hónappal ezelőtt, ebben a diskurzusban is (a már idézett „Morális pánik” című írásban) kiemeltem az üldözöttség eltérő reakciókra ösztönző és sok esetben mindent felülíró tényezőjét.
A szakmai hiba
Gyáni szakmai érvelésében az általa legfontosabbnak tekintett elem a következő: „A döntő kérdés így szól: mi a helye és szerepe a zsidó esszenciális fogalmának a történészi képzetalkotásban? Hiszen a zsidó terminus értelmének időbeli (vertikális) és társadalmi (horizontális) kiterjesztése, a szónak mint konstans nyelvi jelölőnek a kritikátlan és reflektálatlan használata képezi a fogalmi esszencializmus mint beszédmód legjellemzőbb jegyét.” Ennek alapján kívánja vizsgálni az én történészi beszédmódomat, s ennek alapján jut majd el ahhoz a következtetéshez, hogy én is úgy beszélek, mint az, akit bírálok, azaz nincs morális alapom a bírálathoz.
Azért a biztonság kedvéért megpróbálom érthető magyar nyelvre lefordítani Gyáni zsidó esszencializmusról szóló meghatározását.
Az esszencialista megközelítésben a zsidó mindig mindenben zsidó. Mindegy, hogy mi lesz belőle, hogy mit gondol magáról, ha zsidónak született, akkor örökre az marad. Az esszencialista elképzelésből egyaránt származhat antiszemita és zsidó olvasat is. Mind a kétféle olvasatnak több variációja is lehetséges.
No már most, Gyáni különféle szövegeimből idézve felfedezi, hogy én is használom a zsidó, zsidóság kifejezést. (Megjegyezem: nem nagy felfedezés. Két olyan könyvem is van, amelynek címében a zsidó szó szerepel.) Természetesen úgy gondolom, hogy önmagában a szóval semmilyen probléma sincsen. A problémák mindig a kontextussal, illetve a mondandó tartalmával lehetnek.
A zsidó származást a magam részéről mindig ott szoktam említeni, ahol ennek valamiféle értelmező ereje van, de határozottan nem a zsidó esszencializmus értelmében. Sőt, kifejezetten azt írom, amit egyébként Gyáni is idéz, hogy a zsidóság mint egységesen értelmezhető kategória széttört. Gyáni persze azt is tagadja, hogy ez az egységesség valaha létezett volna, amivel én messze nem értek egyet, hiszen hosszú évszázadokon keresztül a zsidóság lényegileg egyenlő volt a judaizmussal, ami nagyon is határozott életmódot, életvitelt, életfelfogást jelentő azonosságtudatot adott. (Ez nagyjából annyit jelent, hogy aki zsidónak született, az a judaizmusban élte le az életét; aki tehát zsidónak született, az is maradt.) Kiszakadni belőle rendkívül nehéz volt, már csak azért is, mert az antijudaizmussal feltöltekezett környező világ ezt nehezen hagyta volna. Ezért a változó erejű gettólét egyfajta zsidó esszencialitást eredményezett. A képzeletbeli vagy nem képzeletbeli gettó falát kívülről a kereszténység antijudaizmusa adta, belső támasza pedig a judaizmus közössége által nyújtott teljes életvilág és biztonságérzet volt. Így lett a zsidóknak közös történetük, s a közös történet teremtett közös, mindenkire érvényes élményanyagot, esszencialitást.
Gyáni úgy gondolja, hogy ilyen sose volt, de ez most érdektelen. A lényeg, hogy én azt állítom, ez a fajta zsidóság a polgárosodás, a szekularizáció, a modernizáció menetében fokozatosan széttört, s ha volt is zsidó esszencialitás, megszűnt. A zsidók közös története helyett eltérő történetek alakultak ki, és a már széttört zsidóság eltérő történeteiből semmifajta esszencialitás nem tudott létrejönni – még akkor sem, ha a „faji” logika államhatalmi helyzetbe kerülve közös kényszertörténetet teremtett számára. (Éppen ezért az értelmezésnél mindig figyelembe kell venni, hogy az egyneműsítő, homogenizáló antiszemita logika – különösen a 20. században – már valami olyasmiről szól, amiben a különneműség, a különbözőség és nem az azonosság dominál.)
Az egyszerűség kedvéért – mintegy illusztrálva – felidézném azt, amit „Zsidó szempont” című 2005-ös kötetemben a hasonló című tanulmányban írtam (Gerő András: A zsidó szempont. PolgArt, Budapest, 2005. 157–158. pp.).
„Radnóti Miklós (1909–1944) zsidónak született, abba pusztult bele, aminek született, de nem volt zsidó. Katolikus magyar költő volt.
Jászi Oszkár (1875–1957) zsidó származású volt, kapott sok antiszemita kritikát, de kikeresztelkedett, és nem volt különösebben köze a zsidóság semmilyen válfajához. Nem volt zsidó.
Vázsonyi Vilmos (1868–1926) Weiszfeldnek született, magyarnak vallotta magát, magyar miniszter lett, és zsidó identitásától sohasem vált meg. Magyar zsidó volt.
Kun Béla (1886–1939) zsidó származású, internacionalista kommunista volt az identitása. Miért is lenne zsidó?
Fraknói Vilmos (1843–1924) Frankl néven látta meg a napvilágot. Kanonok, majd címzetes püspök lett. Természetesen nem zsidó.
Ballagi Mór (1815–1891): Bloch volt az eredeti neve, a református teológiai akadémia tanára, az első teljes magyar nyelvi szótár megalkotója. Származása szerint zsidó, identitása szerint református magyar.
Hazai Samu (1851–1942) báró, származásra zsidó, egyébként keresztény, főrend és honvédelmi miniszter, 1927-től felsőházi tag. Keresztény magyar tábornok. Miért is tartanánk zsidónak?”
Talán ebből is világos, hogy semmilyen értelemben nem vallom a zsidó esszencializmus tételét. Egyébként pedig úgy döntöttem, a legjobb az lesz, ha ehhez a cikkhez mellékelem az egész 2005-ös tanulmányt, mert – szemben Gyánival – hosszú évekre visszamenőleg is képes vagyok egyetérteni magammal.
Gyáni maga is tudja, hogy elég nehéz beleerőltetni álláspontomat az esszencialista érvelésbe. Ez ott derül ki, amikor azt írja: „Így néz ki tehát az, amikor az esszencialista fogalomalkotás eszközét reflektálatlanul alkalmazva sommásan beszél Gerő zsidókról és zsidóságról, még ha nem is a Tanácsköztársaság vezetői, vagy az 1945 utáni tudományos elit, hanem a 19–20. század fordulójának gazdasági elitjei és középosztályai adják számára ehhez az apropót.” Amit Gyáni apropónak hív, az maga a történelem. Az antijudaizmus és judaizmus világában élő zsidóság egy folyamatban tört szét, s nem mindegy, hogy a folyamat mely lépcsőjéről beszélünk. Mint említettem, van, ahol releváns, van, ahol nem a zsidó-zsidóság felemlegetése.
Mindenesetre az bizonyos, hogy a holokausztot én soha nem soroltam be a sérelem kifejezés hatálya alá; nem osztályoztam le jogfosztó korszakot elfogadható jeggyel; s nem matattam ennek alapján a sztálinisták között a zsidót keresve. (Sajnos tény, hogy ma már ott tartunk, a vérbeli antiszemiták a magyar kormány és a magyar parlament tagjai között szeretnének zsidók után kutakodni.)
Sem a beszédmód, sem a tartalom tekintetében nem úgy fogalmazok, mint az, akivel Gyáni – szakmailag teljesen alaptalanul – össze akar mosni.
Mindazonáltal a javára írom, hogy néhány szövegemet elolvasta, de nem írom javára azt, hogy nem vette figyelembe azt a tanulmányomat, amelyből idéztem.
A szakmai hiba szapora fajta: egyikből következik a másik.
Miért írta?
Tételezzük fel, hogy mindaz érvénytelen, amit itt elmondtam, s hogy Gyáninak mindenben igaza van: nem adtam követendő példát, s ezért nincs alapom bírálni.
Történetileg érdekes probléma merül fel. Ha általánosítjuk a tételt, és a követendő példa felmutatása a bírálathoz való jog alapja, akkor mit kezdünk Bocskai Istvánnal, aki egész életében habsburgiánus volt, és az utolsó néhány évben lett csak anti-habsburgiánus? A felkelése hiteltelen lenne? Mit kezdünk Nagy Imrével, aki sztálinista-kommunista volt, a Rákosi-éra minisztereként is dolgozott, s végül 1956 miniszterelnöke lett. 1956 érvénytelenné válik, pusztán azért, mert Nagy Imrének nem sok alapja volt arra a bírálatra, amelyet 56 a Rákosi-rendszerrel szemben fogalmazott meg? Mit kezdünk Mihail Gorbacsovval, aki a Szovjetunió kommunista pártjának vezetőjeként felszámolta a kommunisták egyeduralmát és megszüntette a Szovjetuniót? Hiteltelen és így érvénytelen lenne, amit tett, mert előzőleg egész életét a kommunizmus szellemében élte le?
S most térjünk rá Gyáni „igazságára” a konkrét diskurzust illetően.
Mert akkor most mi a helyzet? Megszűnt volna utólag is az a vita, amely egyébként öt hónapja zajlik? Semmissé válnak azok az álláspontok és érvek, amelyek a vitában megfogalmazódtak? Eltörlődne Romsics Canossát járódolgozata, amely szeptember elején a Népszabadságban jelent meg, és amelyben – korábbi megközelítését alaposan módosítva – a holokauszt már Trianonnal egyenértékű sorsforduló? Megszűnne Miskolczy Ambrus kétrészes nagy tanulmánya, amely a 2000 című lap szeptemberi, illetve októberi számában jelent meg? Kitörlődnének az írások a különböző hetilapokból? Az Élet és Irodalomba csupa megtévesztett ember írt, akik most a fejükhöz kapnak, és kihúzzák publikációs jegyzékeikből az adott tételt?
Nyilvánvaló, hogy ha érvényesnek tekintem Gyáni mondandóját, akkor az minden értelemben használhatatlannak bizonyul. Az is nyilvánvaló, hogy vitaindító írásommal beletaláltam valamibe, különben nem lenne ekkora a visszhang.
A rendszerváltás utáni időszak talán legnagyobb szabású – pártpolitikai vetület nélküli (!) – intellektuális diskurzusa jött létre, amelyben filozófustól történészig, esztétától irodalomtörténészig, közgazdászig sok diszciplína rangos képviselője vesz részt.
Gyáni írása konstruktívan semmit nem tesz hozzá ehhez a vitához. Nemcsak hibákkal teli, hanem funkcionálisan érdektelen is – legalábbis abban az értelemben, ha azért veszünk részt egy vitában, mert a vita tárgyához érdemben hozzá akarunk járulni.
Akkor tehát miért írta?
A szöveg alapján számomra ez kiderül. Ő maga is úgy gondolja, hogy a nyelvhasználat igencsak fontos, s – más történészek nyelvét elemezve – már egy évtizede fel is hívta rá a figyelmet.
Megírta, de nem lett belőle akkora vita, mint most. Mondhatnám, szinte semmilyen vita nem lett belőle, az írása érdektelenségbe fulladt. Ebből – és sok más, némileg sikeresebb vitakísérletéből – arra következtetek: Gyáni vágyik arra – egyfajta vágyakozás él benne –, hogy nagyszabású vitát generáljon. Most viszont csalódott, s ahelyett, hogy csalódottságából kreatív energiát csiholna, nyilván arra haragszik, akinek sikerült az, ami neki nem.
Pedig úgy gondolom, ha képes lenne kreatív irányba fordulni, akkor ennek a diskurzusnak is használna, s újabb – innen leágazó – érdemi vitákat is tudna gerjeszteni. Jó néhány olyan kérdés van, amelyben nemcsak velem ért egyet, hanem a probléma önmagában megéri az alaposabb megvitatást. Az itt és most felmerült két legfontosabb kérdést meg is említem: mind a ketten hajlunk arra, hogy az egységes nemzeti történeti narratíva képzetét tarthatatlannak ítéljük, s el tudnánk fogadni a „magyar történelem” helyett a „magyar történelmek” terminust – ennek minden következményével együtt. S közvetve az is kiderül, hogy elutasítóan viszonyulunk az esszencializmus történetileg parttalan értelmezéséhez.
Egyszóval a vágyat, vágyakozást mélyen emberinek gondolom, de úgy vélem, hogy ehhez előbb konstruktív intellektuális magatartást kellene találni nemcsak az adott diskurzusban, hanem a magyar szellemi életben is, hiszen ezek a problémák nem egy szakmát, hanem a közgondolkodás egészét érintik.
A több hónapja tartó vita bizonyosan részévé válik a magyar történettudomány – s talán a tágabb értelemben vett magyar szellemi élet – történetének. Ebben a történetben mindenkinek helye van: annak is, aki ezt már megtalálta, és annak is, aki még csak keresi.
Forrás: galamus.hu
2012. november 29.
