„Emlékezz és emlékeztess!”

Tisztelt emlékezők, kedves kollégák!

Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy a MÚOSZ elnöke felkért arra, hogy mondjak néhány szót 1956 mai megítéléséről, s emlékezzek meg Gimes Miklósról, az újságíróról, emléktáblája megkoszorúzásakor. 

Gimes Miklós emlékének állított emléktábla felirata így kezdődik:
„Emlékezz és emlékeztess!” 

Az emlékezésnek és emlékeztetésnek, nem a már, a témában sokszor hallott magasztos szavakkal, nem pátosszal teli gondolatokkal szeretnék eleget tenni, hanem személyes emlékeimmel, egy személyes vallomással szeretnék eleget tenni a felszólításnak. Amivel kezdeni szeretném az emlékezést, egy nagyon egyszerű kijelentés: 1956-ban gyerek voltam. Gyerek, de már elég nagy ahhoz, hogy, ha nem is értettem mindent, de észlelni, felfogni, érzékelni már tudtam, hogy mi történik körülöttem. 
Az első személyes emlékképem október 23. délutánról szól. Édesanyámmal rokonlátogatáson voltunk Rákosfalván. Onnan, hévvel jöttünk, s arra tisztán emlékszem, hogy az Emkétől gyalog mentünk haza. 
A körúton nem volt villamos. Este nyolc körül értünk haza, s emlékszem, bekapcsoltuk a rádiót. A rádióban Gerő Ernő beszélt. Az emlékeimben az dereng fel, hogy hibákról és a jövőről beszélt. Arra az érzésre is emlékszem, hogy édesanyám ekkor borzasztó ideges lett. Erre komoly oka volt. Édesapám, aki újságíró volt, a Magyar Rádió szerkesztőjeként, éppen vidéki riportúton volt, nem érkezett haza. 

Ennek az estének az emlékképeihez az is hozzátartozik, hogy amikor nagyon későn hazaért, ugyancsak rendkívül ideges volt. A rádió akkori „közvetítő-kocsija” egy katonai dzsip volt, először a riporter kollégát vitte haza, majd édesapámat. Később tudtam meg, hogy a kocsit a lakásunktól kb. 200 méterre megállították és felborították, úgy emlékszem fel is gyújtották. A sofőr későbbi elmondásából tudom, hogy ÁVÓ-s kocsinak nézték. A szerencsének volt köszönhető, hogy megúszta a lincselést. Mások tudom, hogy nem. 
Emlékszem, láttam a körúton, az oktogon környékén fára akasztott embert, láttam ugyancsak a kőrúton, könyvégetést. 
Emlékszem a lyukas zászlóra, az „aki Magyar Velünk tart” skandálásra, de emlékszem az utcánkon végigrobogó tankra is. 
A mai napig, ha a körúton arra járok, eszembe jutnak ezek az események, mint ahogyan arról a képről sem tudok megfeledkezni, ami már november elején történt. Ekkor mi a pincében laktunk, a harcok miatt. 
A házban lakó, nálam pár évvel idősebb lány, aki éppen kenyérért próbált elindulni, remegve jött vissza a pincébe. Amikor ki akart lépni a kapunk egy golyó a kabátja hajtókáját találta el. Pár centin múlott az élete. 

Mint ahogyan édesanyámnak a lélekjelenléte mentette meg az életét a pincében. Egy olyan házban laktunk, ahol a pincében egy átjárón keresztül át lehetett menni a szomszéd házba, amely az akkori VII. kerületi Tanács épülete volt, ahol, mint akkor megtudtuk, fegyverraktár is volt. 
Nem messze a pince átjárótól álltunk éppen, amikor kinyílt a vasajtó és két nálam alig idősebb srác lépett be, kezében fegyverrel. Egyikük ráfogta édesanyámra pisztolyát és rákiáltott, „ide a gyertyával, vagy lelőlek” ! Anyám persze azonnal átadta a gyertyát. A két srác se szó, se beszéd, visszalépett az ajtón és mi a sötétben maradtunk. Éreztük a sötétséget, a félelmet. 
De! Nem csak ilyen emlékképeim vannak 56-ról. 

Amire nagyon szívesen emlékszem vissza, az az akkori sajtó volt. Emlékeimben az jelenik meg, hogy édesapám, ami újságot csak tudott, hazahozott. 
Feltételezem, hogy közte lehetett a Gimes Miklós általa alapított Magyar Szabadság is. 
Az ebben a lapban október 30-án megjelentekből szeretnék idézni. Gimes azt írta ekkor: „Lapunk azért is küzd, hogy a független Magyarország – demokratikus Magyarország legyen".
Gimes Miklós életrajzából tudom, hogy 1945-től újságíróként dolgozott egy ifjúsági lapnál, aztán a Szabad Népnél, majd a Magyar Nemzetnél. Volt külföldi – akkor úgy mondták: „nyugati tudósító” majd később büntetésből fordító lett a Corvina Kiadónál. 1956-ban Nagy Imre körének egyik legradikálisabb tagja volt. 1956 novemberében illegális újságot adott ki és megalapította a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalmat. 1956 decemberében letartóztatták, és a Nagy Imre per III. rendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények vádjával halálra ítélték, és kivégezték. 1989 májusában rehabilitálták

Molnár Miklós az 1956-os Irodalmi Újság szerkesztője, Gimes Miklós újratemetésen 1989. június 16.-án azt mondta róla: „az a kívánság vezette, hogy emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalomban élhessenek honfitársai. És amikor felismerte, hogy zsákutcába jutott, minden társánál következetesebben vonta le a tanulságot. A haláláig volt a hű a felismert igazsághoz.” 
A történeti munkák, amióta a világ, világ, azóta mindig leképezték a társadalmi és történeti nézőpontokat. Különböző történészek, politológusok, különböző kultúrákban, különböző szemléletmódokon vizsgálják a történelem tényeit. Így van ez 1956 megítélésével is. 
Jól tudjuk, volt olyan időszak történelmünkben, amikor ellenforradalomnak minősítették, de nevezték úgy is: „OSE – októberi sajnálatos események” . 
Manapság a történészek alapvetően megegyeznek abban, hogy 1956 szabadságharc volt. A megítélés során, bár álljanak más és más platformon, abban mindenki egyetért, hogy 1956-ban a magyarok álma a szabadság, ahogyan Gimes Miklós fogalmazott: a „független Magyarország – demokratikus Magyarország” volt.

A mai megítélés érdekesen, mondhatjuk vegyesen alakul. A legidősebb generáció alapvetően a szabadság kiharcolására, sokan a tényleges harcokra emlékeznek vissza. Egy történész – Horváth Sándor - úgy fogalmazta ezt meg, hogy ennek a korosztály számára „1956 identitásképző tényező” . 
A kevésbé idősek, az akkori gyerekek szemében 1956 részben személyes élmény, részben történelmi tanulmány. 
Az én korosztályomnak nemcsak megélni volt lehetősége a bekövetkezett eseményeket, de lehetősége volt elolvasni akár a „Fehér könyvet”, vagy a visszaemlékezéseket. 
A mai középgeneráció már 1956 után született, így számára, de különösen a mai fiatalok számára csupán történelemkönyvi élmény. A rendszerváltásig vagy nem is tanultak róla, vagy csak érintőlegesen volt része a tananyagnak. 
Az elmúlt húsz esztendőben változott a kép. Már tanítják a fiataloknak 1956 történéseit, de személyes tapasztalatom az, hogy a mai fiatalság nem tudja, hogy mi és főként, hogy miért történt 1956-ban.

A mai fiatalok nagy része nem érti azokat az idősebb generáció által sokat hallott kifejezéseket, hogy „csengőfrász” , vagy „agitációs propaganda” . Nem tudják, hogy mi volt a „Petőfi-kör” . Nekik a„Corvin-köz” már mást jelent. 
Egy, a Terror Háza Múzeum munkatársai által készített felmérés szerint, a mai 14 – 35 éves fiatalok 56-képe a családok emlékezete, az emlékező szülők-nagyszülők emlékei szerint alakult ki. 
A mai fiatalok tehát nem sokat tudnak 1956-ról, s tapasztalatom szerint, amit tudnak, azt vagy a családi történésekből, vagy a politikától hallott lózungok szintjén ismerik. 
Véleményem szerint a Gimes Miklós emléktábláján szereplő felszólítás, miszerint „Emlékezz és emlékeztess!” manapság sokkal inkább időszerű, mint a tábla felavatásakor volt.

Emlékezni és emlékeztetni kell az utókort, hogy eleink között éltek olyanok, akik életüket áldozták azért, hogy mi demokráciában élhessünk. Ez különösen igaz manapság, amikor a demokrácia veszélyben van hazánkban, amikor a közpolitika a szélsőjobbra hajlik, amikor sokan éltetik, és visszaállítani kívánják a II. világháborút megelőző éveket. 
Emlékezni és emlékeztetni kell arra, hogy 1956 a magyar történelem egy rendkívül fontos pillanata volt. 

Végezetül, 56 mai megítéléséről szólva, Márai Sándor gondolatát tartom fontosnak felidézni: 

„Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik-
Ők, akik örökségbe kapták-:
Ilyen nagy dolog a Szabadság? ...” 

Nekünk, utódoknak, újságíróknak, kötelességünk emlékezni és emlékeztetni. 
Mert bizony óriás dolog a Szabadság!

(A Sajtóház udvarán, Gimes Miklós emléktáblájánál 2012. október 19-én délelőtt Barát Tamás, a MÚOSZ Etikai Bizottságának elnöke mondott ünnepi beszédet. A fentiekben az ott elhangzottak szerkesztett változatát olvashatják – a szerk.)