A „vérközösség” országáról és miniszterelnökéről |  |
"Nem szeretem, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnökét egyre gyakrabban minősítik ki- és beszámíthatatlannak, például az MSZP köreiben is. A kiszámíthatatlan rendben van, de szerintem nem elmebetegezhetünk le senkit..."
Nem szeretem, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnökét egyre gyakrabban minősítik ki- és beszámíthatatlannak, például az MSZP köreiben is. A kiszámíthatatlan rendben van, de szerintem nem elmebetegezhetünk le senkit a nyilvános, pláne nem az elemző beszédben, mert orvosi papírok bizonyító ereje híján ez csak sértegetésre és indulatgerjesztésre jó, és abból már van épp elég.
Inkább nézzük meg tárgyilagosan, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke milyen rendszert hordoz a fejében, és hogy mi következik ebből. Van hozzá egy jó kis sűrítményünk, az ópusztaszeri beszéd.
(Hogy ez a rendszer miért lett ilyen, annak a gyökereit és az okait alaposabb elemzésben kell majd megkeresni, mint ahogy én – nem lévén szakember – a rendszer elemeinek a leírását is csak az általános ismereteim alapján tudom elvégezni. Remélem, azok is megteszik majd, akiknek ez a szakmájuk.)
Annyit biztosan megállapíthatunk, hogy ez a rendszer a saját logikájában és fejlődési folyamatában ma ott tart, hogy Magyarország miniszterelnöke a magyar politikai nemzetet egyértelműen vérközösségnek tekinti (lásd még a Mein Kampf„vérközösség”- [Blutgemeinschaft] szimbolikáját). Ebből értelemszerűen következik, hogy a vérközösség tisztaságát védeni kell másoktól, az „idegen vérhez” tartozóktól. Nem véletlen tehát, hogy ebben a rendszerben a vérközösség szimbóluma egy törzsi szimbólum: a karmai közt fegyvert tartó, a magyar nemzetet védelmező harcias turul. A turul, amelybe minden magyar (már aki nem szembefordít, hanem nemzeti együttműködést épít) beleszületik, mint hallhattuk.
Ehhez a pogány kulturális elemhez Magyarország jelenlegi miniszterelnöke sajátos módon a katolikus hagyomány harcias alakját, Szent Mihály arkangyalt (főangyalt) rendeli hozzá, a mennyei hadak hatalmas akaraterejű vezérét és győztes harcosát, az utolsó ítéletnél a lélek jó és gonosz cselekedeteinek megítélőjét, akinek a jelképe szintén a hatalmas kard, amellyel legyőz minden gonoszt. Az „idegen vérűek” ellen folytatott pogány alapozású harcot tehát a katolikusoknak a Sátán, a Gonosz ellen folytatott szent harcával erősíti fel Magyarország jelenlegi miniszterelnöke. A pogány és a katolikus szimbólumrendszer egyesítésével (ami indokolt, hiszen „a mi hét törzsünk köt vérszövetséget” és „a mi Szent István királyunk alapít államot” – apró probléma, hogy ezt történelmileg éppen egymás ellenében tették) a két tartalmat is egyesíti: „vérközösség” védelme a Sátán, a Gonosz (az „idegen vérűek”) ellen folytatott vallási harccal lesz azonos. És lesz belőle nemzeti célkitűzés: „a nagy sárkány, az őskígyó, aki maga az ördög, a sátán, aki elcsábítja az egész világot” letaszítása Isten által szentesített feladata a közös vér által egyesített „világnemzetnek” (és persze neki magának, a világnemzet vezetőjének is).
Ezt a pogány és katolikus elemekből összerakott kevercset Magyarország jelenlegi miniszterelnöke a református prédikátor hevületével és a pápai inkvizítor kíméletlenségével adja elő (noha történetileg ők is egymás ellenében jelentek meg, de vegyük tudomásul azt is, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnökének fejében a harcot, amelyet ősei vívtak, békévé oldja az emlékezés, hiszen a ma legyőzendő legfőbb gonoszok „letaszításához” az ősök közös erejére van szükség). Az már csak apró logikai bukfenc, hogy a turul és az arkangyal kardjához meg a harcias szóhasználathoz a giccsesebb lelkű hallgatóság kedvéért végül még odabiggyeszt egy vörös farkat: a keresztényi „szeretetet” és „derűt”, amellyel a kívánatos kiszorításokat végre kell hajtani.
Mihály arkangyal a rilai kolostor freskóján – Wikipedia
Végezetül ehhez tegyük még hozzá azt, amit már többször leírtunk, de most bontsuk is ki: a pogány-katolikus tartalmat is, a prédikátori-inkvizítori magatartást is nem más, mint Magyarország jelenlegi miniszterelnöke képviseli. Hatalmi pozícióból. A modern demokráciákban elnyerhető legerősebb felhatalmazással, demokratikus választások útján elnyert népképviseleti és kormányzati hatalommal. Csak hát a kormányzás, ahogy a választás maga is, arról szól a modern polgári demokráciákban, hogy a társadalom, a politikai nemzet közös ügyeit, konfliktusait, belső és külső érdekütközéseit okosan, lehetőleg minden polgár megelégedésére, minden polgárnak a lehető legkisebb érdek- és értéksérelmet okozva, pragmatikusan, ugyanakkor lehetőleg perspektivikusan oldja meg az, akit erre a választók többsége felhatalmazott.
Ha az államhatalom első embere a politikai közösség helyébe a „vérközösséget” állítja; ha a polgári jogegyenlőség képviselete és érvényesítése helyett azzal foglalatoskodik, hogy hatalmi pozícióból kijelölje a letaszítókat és a letaszítandókat; ha az emberi szabadságjogokat egyetlen elemre szűkíti le, nevezetesen arra, hogy az állam minden polgára szabadon eldöntheti, követi-e a kormányzati politika hittérítő hevületét és kirekesztő indulatát; ha a polgári béke és biztonság értékét a törzsi harccal mint legfőbb értékkel váltja fel, akkor elmondhatjuk, hogy – akarva, akaratlanul – polgárháborút készít elő. Polgárháborúra készíti fel az agyakat és az érzelmeket, és ebben a törekvésében kizárólag azokra az alattvalóira támaszkodik-támaszkodhat, akik megfelelő agymosás után hajlamosak és hajlandók ember- és polgártársaik életére és vagyonára törni (és semmiképp se nevezzük ezt a széles réteget csürhének, noha kétségkívül a csürhe névvel illethető embercsoport alkotja benne a sokat emlegetett dárda hegyét).
Minden magyar állampolgárnak tehát – éljen a politikai közösség határain belül vagy rajtuk túl – azt kell eldöntenie, ér-e neki annyit a jelenlegi magyar miniszterelnök által összeeszkábált vérgőzös és nemzeti mítosz, hogy feladja érte a viszonylag biztonságos mindennapi létét, az emberségét, a nyugalmát, a gyereke életét (a polgárháború ugyanis nem válogat, az ő gyereke is véres fejjel fog az állami lövészárokban heverni) meg a nehezen összespórolt Suzukiját (mert a fővárosi gyújtogatók se szoktak válogatni, hogy kinek az autóját égetik ki). Azt kell eldöntenie, valóban ez-e a az ő személyes útja a boldoguláshoz. Azt kell eldöntenie, hogy a turulos-arkangyalos, törzsi-vallási vérközösséget tekinti-e a saját hétköznapi kultúrája foglalatának. Azt kell eldöntenie, igaz-e, amit Magyarország jelenlegi miniszterelnöke állít, hogy az ő szabadsága és jóléte csak mások megalázása és eltiprása révén teljesedhet ki.
És hogy – Magyarország jelenlegi miniszterelnöke nyomán – kicsit szélesebb összefüggésben is gondolkozzunk: minden magyar állampolgárnak azt kell eldöntenie, igaz-e, hogy ilyen „új törvények világa közeledik az európai kontinens felé”. És hogy akarja-e még egyszer azokat az „új” európai törvényeket, amelyek hatvanmillió ember pusztulásához és kivétel nélkül minden ember rövid evilági életének a feldúlásához vezettek? Mert ha társadalmi-egyéni bajokat és vágyakat a vérközösségek, a nacionalizmusok, az uralkodó és alávetett nemzetek és individuumok hierarchiájára butítjuk le, nincs más út. A mitikus szinten gerjesztett konfliktusok másként, racionálisan, józanul, tárgyalásos-kompromisszumos módon nem oldhatók fel.
Én egyetlen dologban értek egyet Magyarország jelenlegi miniszterelnökével: „Azt kívánom minden magyarnak, legyen füle a hallásra, és olvasson a jelekből.”
2012. október 11.
