Hűségesen a hazához (?) |  |
Sok értékes, tehetséges ember hagyta itt az országot a XX. században. Ez több mint szomorú. Pedig mennyivel gazdagabbak lennénk, ha nem így történik. A nyugati jelentések szerint 1956 után 193.885-en hagyták el az országot, ebből 11.447-en tértek haza a különböző amnesztiarendeletekre.
Olvastam egy felmérést, mely szerint a 18-29-es korosztály fele mondja ma Magyarországon, hogy elhagyná az országot, ha tehetné. Egy másik adat szerint a Magyarországról külföldre irányuló kivándorlás gyorsul: a német statisztika szerint az elmúlt két évben több mint ötszörösére, mintegy 3200 főről 17 ezerre nőtt a Németországba költöző magyarok száma, ekkora távozási hullám az 1996-ig visszamenő adatok között közel sem fordult elő. Tíz év leforgása alatt 47 ezer magyar vándorolt ki Németországba. Aztán olvastam hazánk miniszterelnökének kijelentését, mely szerint "Ha nem jönnek haza, az a veszteség!
De hát mindenkinek egy élete van, és arról neki magának kell döntenie. Itt a kormány csak annyit tehet, hogy világossá teszi: nyugodtan mehet, itthon rendben lesznek a dolgok, itt egy olyan ország várja majd, ahova lesz kedve hazajönni."
"Reményt adó" szavak ... Kinek van kedve ide visszajönni? Kérdezett vissza a napokban egy nemrég kivándorolt ismerősöm, amikor hogylétük iránt érdeklődtem, és beolvastam neki a miniszterelnök úr fenti gondolatait. Eszük ágában sincsen visszajönni, egy másik kontinensen képzelik jövőjüket. És már boldogok!
Rettenetesen szomorú az, hogy szinte szűk száz év alatt harmadszorra, vagy negyedszerre - gondoljunk az I., II. világháborút, 1956-ot követő időkre - veti ki hazánk tehetségeit, fiataljait, szakembereit. Az elmúlt húsz évben sosem volt ilyen magas a magyarok körében a migrációt tervezők aránya: mára minden ötödik felnőtt tervezi, hogy rövid- vagy hosszú távon külföldön vállal munkát vagy kivándorol. Mindez egy néhány éve tartó, egyértelműen növekvő trend eredménye. A múltban is sok magyar családot megérintettek a kitántorgások hullámai.
Nagyanyám, 1956-ban a határról visszafordulva Magyarországot választotta; apai dédanyám egyik leánytestvérének egyetlenegy gyermeke viszont élt a történelmi lehetőséggel, s egy más kontinens állampolgáraként próbált szerencsét. Anyai nagyapám egyik öccsének szintén sikerült szerencsét próbálnia, azonban másik öccsének, aki a gyári munkástanács tagjaként a forradalmi napokban elszavalta Petőfi Nemzeti dalát, meg jelszavakat hangoztatott, már nem volt lehetősége erre; nem követett el nagy bűnt, csak sokadmagával elragadta a hév, egyetértett Nagy Imre emberarcú szocializmusának gondolatával, de ezért ő is megkapta büntetését a forradalom után. Azonban Kádár alatt sem őt, sem a családot nem üldözték a hazafias cselekedetért, sem egy-két kitántorgóért.
Sok értékes, tehetséges ember hagyta itt az országot a XX. században. Ez több mint szomorú. Pedig mennyivel gazdagabbak lennénk, ha nem így történik. A nyugati jelentések szerint 1956 után 193.885-en hagyták el az országot, ebből 11.447-en tértek haza a különböző amnesztiarendeletekre. A KSH jelentése szerint '56-ban szülővárosomból 1500-an távoztak, ami a város lélekszámának 5,61 százaléka volt, és így Sopron és Mosonmagyaróvár után a szomorú harmadik helyet foglalhatta el ebben a rangsorban. Az akkori 360 zsidó, illetve zsidó származású személy közül csupán 26-an maradtak.
Napjainkra hazánk népessége már tízmillió alá esett. Még a legutóbbi népszámlálás végleges adatait sem ismerjük. Ha szerencsénk lesz, majd talán jövőre okosabbak lehetünk. Azonban meglepetés lenne, ha úgy, mint a korábbi számlálásnál most is találnának jó százezer addig nem nyilvántartott magyart, és ez ismét tízmillió fölé lökné hazánk népességét...
2012. október 10.
