Bächer Iván: Menni vagy maradni? |  |
"Fülembe csengenek mindig a bölcs Schweitzer rabbi szavai: Jegyezd meg, fiam, Auschwitz óta zsidó ember nem fél. Hát én ebből a szempontból zsidó vagyok. Nem félek. Maradok."
A héten jött a hír, hogy valahol Amerikában meghalt Waldbauer Iván nagyszerű zongorista, zenetudós, Bartók-kutató, tanár, a legendás Kerpely-Waldbauer vonósnégyesnek „fia”. Ő is kiment annak idején, ő is egyike volt annak a muzsikusnemzedéknek, amelynek jó fele 1947–48-ban elhagyta Magyarországot.
Menni vagy maradni?
A magyar értelmiség, a magyar polgárság előtt a huszadik században legalább négyszer merült föl ez a dilemma. Eddig.
Egyszer 1919–20-ban, másodszor 1938–40-ben, harmadszor 1947–48-ban és végül 1956-ban.
Mindannyiszor, ahányszor az ország, a nemzet sorsa rossza fordult. Mindannyiszor, ahányszor fölborult a polgári rend, megingott a jogbiztonság, amikor a polgárok javait rabolni kezdték, mikor a polgárok életére törtek.
Mindannyiszor, mikor kétségessé vált a jövő, mikor ködbe veszett a holnap, és ami fölsejlett belőle az vészjósló volt. Ilyenkor mindig magyarok százezrei kerekedtek föl és hagyták el a hazát, gyakran örökre.
Felmérhetetlen, hogy mit veszített Magyarország azokkal a tömegekkel, amelyeket kilökött, kivetett magából.
Az első hullámban legalább kéttucat leendő Nobel-díjas tudós veszett el. És mennyi mérnök, újságíró, író, színész és kétkezi munkás. (Ez még egy teljesen kétnyelvű nemzedék volt, németül mindenki tudott.) A második eresztésben kevesebben mentek el, mert nem volt hová menni. Itthon kellett bevárni a kirablást, leöletést. A harmadik, a negyedik hullámban is tudósok, mérnökök, orvosok, szakmunkások százezrei vesztek innen el. És – bár minden általánosítás csalfa – legtöbbször a bátrabb, az élelmesebb, a kezdeményezőbb, az erősebb vállalkozik az emigráció nagy kalandjára.
Ami nem jelenti azt, hogy a legendás vicc, miszerint Kohn csak „kalandvágyból” maradt volna hon, ne lenne véresen komoly.
Waldbauer Iván apánk kortársa, kollégája, barátja volt, jól ismertem tehát. Amerikai évtizedei, azt hiszem, meglehetősen unalmasan teltek el. Legfeljebb a nők vittek az életébe színt, nagy tisztelője volt e nemnek, de hát nőt itthon is lehetett volna találni.
Akkoriban, 1947-ben szüleink is komolyan foglalkoztak a kérdéssel: menni vagy maradni. Apánk muzsikus volt, „nyelvtelen” tehát, anyánknak anyanyelve volt a francia. Párizsban mindkettőjüknek el volt már készítve minden kondíció. Talán csak néhány apró véletlenen múlott, hogy ezeket most nem franciául írom valami jól fizető párizsi lap olvasóinak.
De hát szüleink maradtak, sokra nem is vitték, de kalandos, színes életük volt.
Most itt az ötödik hullám. Nem tudok olyan társaságba toppanni már, ahol ne ez lenne a kérdés megint: menni vagy maradni? Akinek konvertálható szakmája van, értelmes gyereke, annak ez nem is lehet kérdés ma már. Munka nincs, iskola nincs, jogbiztonság nincs, a hangulat dermesztő. Az országot a letargia, a beletörődés és a félelem uralja. A jövő több mint kétséges.
Magyarország szét van verve megint.
Jól megy most a nyelvtanároknak. Ismerek családot, amelynek minden tagja, unokástul és nagymamástul beiratkozott a gyorstanfolyamra.
Én, persze, maradok. Nyelveket nem tudok, pénzem nincsen, gyerekem nincsen, öreg vagyok, nem értek semmihez, csak a magyar szóhoz egy kicsit. És azért is könnyen maradok, mert nem félek. Képtelen vagyok félni. Fülembe csengenek mindig a bölcs Schweitzer rabbi szavai: Jegyezd meg, fiam, Auschwitz óta zsidó ember nem fél. Hát én ebből a szempontból zsidó vagyok. Nem félek. Maradok. Csak azt nem tudom, kihez menjek fölülvizsgálatra. Tavasszal műtöttek, most lenne esedékes a kontroll.
Csak éppen tavasz óta a röntgenes barátnőm Skóciába tette át székhelyét, a gasztroenterológusom egy londoni kórházban vezeti be a csövet ügyesen, a sebészem pedig már csak Hamburgban operál.
Az az egy vigaszom van, hogy három kedves patológus barátomból kettő még itthon ténykedik.
2012. október 3.
