Egymás ellen gyűlöletet kelteni nem szabad! |  |
Vannak íratlan és írott tabuk egy társadalom életében. Közéjük tartozik, hogy egymás ellen, emberi közösségek, népek ellen gyűlöletet kelteni nem szabad – hangsúlyozza Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, a katolikus püspöki kar elnöke.
− Rendhagyó módon az augusztus 20-i hivatalos állami programok közé idén bekerült az olimpiai érmesek és pontszerzők köszöntése is. Nézte a londoni közvetítéseket?
− Megmondom őszintén, talán soha életemben nem néztem hosszabban olimpiai közvetítést. Talán itt-ott, esetleg öt vagy tíz percet. De őszintén tisztelem azokat a sportolókat, akik ilyen alkalmakkor összeszedik minden energiájukat és szép eredményeket érnek el. Megértem a lelkesedést, magam is nagyon örültem a sikernek. Sokan nem gondolták volna, hogy a magyarok nyolc aranyat szereznek.
− Az egyik afrikai futónő a győzelme után szentképet szorongatott. A szeged-csanádi egyházmegyében hálaadó istentiszteletet tartottak a kiváló magyar eredmények örömére. XVI. Benedek pápa is imádkozott az olimpiáért. Elődje, a sportrajongó hírében álló II. János Pál egyenesen Isten igazi atlétájának nevezte Jézust, aki legyőzte a Sátánt. A sport is az evangelizáció – kevésbé elegánsan: a hittérítés – terepévé vált?
− Szent Pál a keresztény életet versenyfutáshoz és küzdelemhez hasonlította. Tehát nem magáról a sportról beszélt, hanem hasonlatként alkalmazta az akkori római idők látványosságait. A sportot használta fel annak szemléltetésére, hogy milyen a keresztény élet. Szent Pál szerint ugyanolyan lelkesedéssel kell küzdenünk, mint a sportolóknak a versenyeken. Az igazi győzelmi koszorú az, amikor az ember a teljes élet után az örök üdvösségben kapja meg Istentől a jutalmat. A későbbi évszázadokban aztán az egyházban gyakran megjelentek olyan tilalmak, amelyek a gladiátori játékokra és más kegyetlen, durva római sportrendezvényekre vonatkoztak. Ebben az összefüggésben különösen a kocsiversenyeket emlegették annak idején. Meg, persze, az állatviadalokat. A III. században nem volt szabad megkeresztelni azokat, akik nem hagytak fel bizonyos foglalkozásokkal: például gladiátorokat tartottak, és abból gazdagodtak meg. A látványosságokat tekintve később a keresztény érában egyfajta szelídülés figyelhető meg. Nem egyik évtizedről a másikra alakult így, hanem fokozatosan. A legbrutálisabb események helyét nagymértékben olyan programok vették át, amelyek közelebb álltak ahhoz, amit ma sportnak nevezünk. Az újkori vagy legújabbkori amatőr sportnak a kereszténység már kifejezetten nevelő hatást tulajdonít, a nemes értelemben vett versengés példáját látja benne.
− Csakhogy most a kőkemény profik világát éljük, jobbára még az olimpián is.
− Mindenféle káros jelenségek vannak, de az eszményeket ebben a világban is tiszteletben lehet tartani. Az egyház útja az ember útja, vagy – ahogyan II. János Pál pápa mondta – az egyház útja az ember. Ami tömegeket érdekel és tömegeket mozgat meg, az valószínűleg az ember hitével is bensőségesen összefügg. Valami olyasmit jelez, amit a hitünk is meg akar szólítani. Az olimpián – és általában az élsportban – az ember egészen a képességei határáig elmegy. Esetleg nem is tudja, hol a határ. Mindenképpen határhelyzetbe kerül. Ilyen helyzetekben pedig a vallás, illetve az élet nagy kérdéseivel, a világ nagy erőivel szembeni kihívás sokaknak az élménye lehet. Ilyen értelemben egészen biztos, hogy a sportban van evangelizációs lehetőség. Másfelől az olimpia olyan alkalom, amikor valaki megélheti, kifejezheti akár a vallásos hitét is.
− Maradjunk a megszokott értelmezéseknél: augusztus 20-a a katolikusok által szentként tisztelt I. István király, az államalapítás ünnepe. Milyen a jó állam?
− Az évszázadok során sokan, sokat filozofáltak az államról. Közben pedig az is a kortól, a kultúra és társadalom körülményeitől függ, hogy van-e egyáltalán állam. Hisz az emberiség jóval régebbi, mint az állam. A közösségszerveződésnek sokféle módja lehetséges. A jogi archeológia, az ősi jogi jelenségekkel foglalkozó tudomány majdnem minden kontinensen feltárt olyan emlékeket, amelyek bemutatják, hogyan szervezte meg egy közösség az életét azokban az időkben, amikor nem létezett államhatalom. Nagyon tanulságos, hogy részben és hatásaiban még a XX. századi Európában is működtek olyan szokásjogi rendszerek, amelyek az adott népesség körében mintegy pótolták az államot. Csak egy példát mondok: a középkori albán szokásjognak az írásba foglalt változata, a Kanun. Szerepel benne a vérbosszú intézménye, illetőleg az is, hogyan kell a családok között elkerülni a bosszú láncolatának elindulását. A Kanun meghatározta az alapvető viszonyokat, gondoskodott arról, hogy a pásztorokból, parasztokból, kereskedőkből álló albán közösség állam nélkül, az Oszmán Birodalom figyelmét elkerülve, irányítani tudja az életét. A Kanun nyomokban nagyon sokáig fennmaradt, és abban se vagyok biztos, hogy mostanra teljesen eltűnt. Más kérdés, hogy a történelmi folyamatok eredményeként kialakult államok napjainkban jellemző formának tekinthetők. Bár, megjegyzem, ez sem feltétlenül végleges állapot: a nemzetközi szervezetek mintha bizonyos tekintetben éppen az államok hagyományos képét próbálnák átrajzolni.
„Vannak íratlan és írott tabuk egy társadalom életében”
Fotó: Reviczky Zsolt− Ne engedjük elsikkadni a kérdést: milyen a jó állam?
− Szent István korában már nagyon szépen meg tudtak fogalmazni olyan eszményeket, amelyekből nem egy ma is érvényes. Az állam célja: a közjó. Nyilván azért kell, érdemes és szabad egyáltalán államot szervezni, hogy az ott élő emberek helyzete valamilyen szempontból jobb legyen. Az államnak az a hivatása, hogy hatékonyabban – még azt is mondanám: az önbíráskodáshoz képest kevesebb erőszakkal és brutalitással – szolgálja a közjót. Ehhez a szolgálathoz azonban szükség van rá, hogy legyen valamilyen elképzelésünk arról, mi a jó az embernek. Erre széles körben elfogadott választ kell adni. Lennie kell olyan közös célkitűzésnek, amit aztán az állam megvalósít – legalábbis igyekszik megvalósítani. Nekünk, keresztényeknek hinnünk kell abban, hogy ez lehetséges. Újra Szent Pált idézem, aki azt tanítja a pogányokról, hogy ők sem mentesek a felelősségtől és a bűntől, mert szívükbe írva hordozzák az isteni törvényt, amit a választott népnek Mózes és a próféták adtak át. Tehát az embernek természetéből fakadóan is van rá képessége, hogy felismerje a legfőbb etikai elveket és értékeket. Éppen ezért az alapvető kérdésekben szent meggyőződésünk szerint lehet egyfajta konszenzust találni. Ehhez szorosan kapcsolódik az, amit többé-kevésbé demokráciának hívnak. A kettő nem szakítható el egymástól. Létezik objektív közjó, mely nem a puszta vélemények összege. Mégis: az emberben meglévő alapvető érzék általában elvezet ahhoz, ami valóságosan, objektív értelemben is jó a közösség számára. Newman angol bíboros ezt így fogalmazta meg: biztonságosan ítél a földkerekség. Nem elég azonban látni a jót. Le kell küzdenünk a saját önzésünk és indulataink kísértését is. Persze, Szent István korában az igazságosság eszményét – az akkori európai értékrendnek megfelelően – főleg a vallásos meggyőződés határozta meg. Ugyanakkor Szent István felfogásában szépen kifejeződik az akkori Magyarország sajátos helyzete: a több nyelvű, több szokású népesség, amely együtt élve egymást gazdagítja.
− Az Imre herceghez írt Intelmekből valóban gyakran idézik ezt a passzust: „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”. Gondolja, hogy manapság az ebből adódó értékrend uralkodik Magyarországon?
− Sajnos, nem. Nem eléggé. De küzdeni kell érte. A jelenleginél jóval nagyobb elszántságra van szükség az egyetértés és a megértés munkálásához. Mindenki arról beszél, hogy ezek fontos értékek, de nem mindenki egyforma odaadással dolgozik értük. Vannak íratlan és írott tabuk egy társadalom életében. Közéjük tartozik, hogy egymás ellen, emberi közösségek, népek ellen gyűlöletet kelteni nem szabad. Annak, aki őszintén elutasítja a gyűlöletkeltést, és harmóniára törekszik, nem elég beszélnie. Cselekedetekben is megnyilvánuló áldozatokat kell hoznia.
− Kinek üzen?
− Természetesen mindenkinek. Csak így van értelme.
− „Nemzetünk nagyon nagy bajban van, csak Isten irgalma menthet meg minket. Ránk telepszik az elmúlt évszázadok és évtizedek tragédiáinak és kudarcainak sorozata” – állapította meg a katolikus püspöki kar abban a körlevélben, amelyben a nemzet lelki megújulása érdekében imaévet hirdetett 2006-ra.
− Miért, nem voltunk nagyon nagy bajban?
− Akkor miben vagyunk most, 2012-ben?
− A körlevél évtizedeket és évszázadokat tekint át. Nem hiszem, hogy öt-hat év leforgása alatt ekkora tehertételtől meg lehet szabadulni. Ráadásul az azóta eltelt időszak sem feltétlenül arról szólt, hogy minden a lelki megújulás és a javuló helyzet felé mutat. A körlevél megszületésekor már sok olyan jelet lehetett érzékelni, ami előrevetítette a gazdasági nehézségeket, a válságot és azt, hogy a múlt megoldatlan problémáinak hordaléka miatt feszültségek keletkeznek a társadalomban.
− Szükségszerű volt, hogy növekedjenek a feszültségek?
− A nemzetközi környezet nem sokat segített a feszültségek oldásában. Nem jó a közhangulat a világban, alapvető gazdasági és politikai kérdésekről folynak a viták. A súlyos aggodalmakkal teli légkör nem kedvez a lelki megnyugvásnak.
− Szent István idejében a kereszténység egyfajta globalizációt képviselt, amelynek mai, modern formája ellen – néhány püspöktársa megnyilvánulásából legalábbis így látszik – élénken tiltakozik az egyház.
− Az állítás mindkét része pontosításra szorul. Szent István olyan országot teremtett, amely megőrizte szuverenitását, és önállósága megtartása mellett, erős királyságként vált a keresztény Európa részévé. Ami napjainkat illeti: sok országban érzik úgy, hogy kimaradtak a fejlődésből. A megszorítások és elvonások miatt hosszabb távon se látnak esélyt arra, hogy gazdaságuk növekedési pályára álljon. Mindenfelől nagyon kemény kritikákat lehet hallani. A püspökökre már a középkorban is amolyan ombudsmanként tekintettek a hívek. Elvárták, hogy képviselje az érdekeiket, véleményt mondjon az őket foglalkoztató ügyekben. Helyenként ez ma is így lehet. A püspököknek mindig kötelességük képviselni a hitet, a reményt és a szeretetet.
Népszabadság / Czene Gábor
2012. augusztus 19.
