A forradalmakról |  |
Eleddig a tisztes baloldal, Petőfi nyomában lelkes híve volt a forradalmaknak.Merészen hangoztatta, hogy "Akasszátok fel a királyokat!". És mivel a költő azt is hirdette, hogy "Itt az idő. most vagy soha", eszünkbe sem jutott kétségbe vonni szavainak igazságát. 48 emléke máig vallott szentséggé vált a nép tudatában.
Történelmi emlékezetünkben ezután újabb forradalmak következtek: a Magyar Október, majd a Kommün - igaz, ezeknek a dicsérete még számos baloldali ember előszobájában is kiverték a biztosítékot. De aztán következett 56, és ez újabb szentséggé vált, olyannyira, hogy még a forradalmak eszméjét is rehabilitálta.
Nemrégiben azonban fellépett a katedrára Csernok Attila azzal, hogy Magyarországon eddig minden forradalom elbukott, ami tagadhatatlan tény. Majd ebből visszamenőleg arra a következtetésre jutott, hogy történelmi hőseink - Rákóczitól Nagy Imréig - ahelyett, hogy okos kompromisszumokat kerestek volna, magasba emelték a lázadás zászlóját. Következésképpen azt állítja róluk, hogy nem hősök, hanem kártékony karrieristák voltak.
Csernok azonban egy lényeges mozzanatot hagy számításon kívül. Nem vesz tudomást arról, hogy a forradalmak sehol a világon - nálunk sem! - úgy robbannak ki, hogy jönnek a forradalmárok, s fellázítják a népet. A folyamat éppen fordítva történik. A Nagy Francia Forradalom - mint ismeretes -, úgy kezdődött, hogy a feldühödött nép megostromolta a Bastille-t. Ki ismerte akkor még Danton, Robespierre, Saint Just nevét? Sem Lenin, sem Trockij nem volt jelen a Téli Palota ostrománál. Forradalom idején, legalábbis eleinte, közvetlenül a nép parancsol. A vezéri szerepbe került politikusoknak a nép akaratát kell teljesíteniük. Később, nevet szerezve már képesekké válhatnak, hogy irányítsák a mögöttük felsorakozó tömegeket. A kezdet kezdetén, a forradalom radikalizálódásának idején Danton szavára küldik vérpadra az arisztokratákat, őt meg a túllicitáló Robespierre-t nyakaztatja le.
A forradalmi láz múltával, a lehajló ágban viszont a nyugalmat ígérők kerekednek felül, és ők végeztetik ki Robespierre-t. Szó nincs arról, hogy egy politikus, egy közéleti ember azt csinálhat, amit jónak lát. Csak Az Ember tragédiájában juthatott Danton eszébe, hogy beleszeressen egy arisztokrata hölgybe, és megmentse őt a guillotine-tól. Hisz jól tudja, az életével játszik, ha nem vigyáz a reputációjára. A valóságban még az ő történelmi óvatossága sem bizonyult elegendőnek.
Kossuth versus Széchenyi
Okos gondolatai sok mindenkinek lehetnek. Hogy a vezérszerepre törő közéleti szereplőt családján, barátain túl mások, a tömegek is meghallják, ehhez a személyi súly, a szónoki képesség, a briliáns fellépés és írásművészet sem elegendő. Ehhez azt - vagy legalábbis olyasmit - kell hirdetni, amire sokan vevők, amit az emberek hallani akarnak.
Csernok Attila Kossuthtal szemben Széchenyi párti. Rosszalja, hogy a nép a magyar szabadságharc idején Kossuthot követte és nem a legnagyobb magyart, aki nem volt híve sem a forradalomnak, sem a nemzeti szabadságharcnak, valamiféle méltányos kiegyezést szeretett volna az udvarral, amire akkor nem volt semmi esély. Valójában érthető, hogy a nép a ragyogó népszónok pártjára állt, aki a forradalom végig vitelét követelte. Kossuth igazi népvezér volt, az ő személyében testesült meg a magyar szabadságharc és forradalom, és ő ezt a szerepet maximális hitelességgel keltette életre. De ő sem tehetett, léphetett mást, mint amit a szerepe előírt számára. Igaz, neki nem kellett gondolkodnia azon, amin egy valódi színésznek, hogy mi az ő szerepe, és mi áll a szövegkönyvben. Ő eggyé vált saját szerepével, ösztönösen tette, amit kellett, amit a nép, az ország várt tőle. Még Viddinben is, a Görgeyt elítélő, ominózus levél megírásakor is a szerepének megfelelően harsogta átkait az árulóra. Görgey hivatásos katona volt, aki leállt Paskieviccsel tárgyalni, és a reguláknak megfelelően kapitulált, tette le a fegyvert. A tábornokok meg vérpadra kerültek.
Kossuth az emigrációban, Turinban is megőrizte vállalt szerepét. Megmaradt annak a Kossuthnak, akit Illyés a Fáklyaláng harmadik felvonásában megírt. Haláláig nem alkudott meg, de már csak a régi szerepét őrizhette, új forradalomra, új szerepre nem adatott számára új lehetőség. Ezt mérte fel Teleki László, amikor rá kellett döbbennie arra, hogy az ország csak a szívében Kossuth-párti, de új harcra nem kapható. Más kérdés, hogy ettől még Telekinek nem kellett volna az öngyilkosságot választania, élete utolsó, tragikus lépéséhez még egy jó adag depresszió is kellett.
Csernoknak nagyon nincs igaza, amikor forradalom ellenességében Széchenyit megpróbálja Kossuthtal szemben kijátszani. Amit Kossuth tudott, arra a Lánchíd építője nem vállalkozhatott. Kettőjükre más út, más jövő várt. Kossuthra az amerikai körút, majd a turini remete lét. Széchenyi pedig, mint tudjuk Döblinben végezte. Az egyik nagysága nem vet árnyékot, de nem is csökkenti a másik nagyságát.
Kossuth és Teleki az emigrációban felmérték, hogy meg kellene alkudni a nemzetiségekkel, de ez számukra már csak elméleti lehetőség maradt. Tudták, egy ilyen megállapodást nem lehetne elfogadtatni az ezer éves határokban gondolkodó országgal.
Nagy Imre kontra Kádár
Noha voltak előjelek, a forradalom kitörése 1956 október 23-án mindenkit váratlanul ért. Erre senki sem készült fel. Igaz, körülöttem már mindenki Nagy Imre híve lett, de forradalomra ők sem gondoltak. Hamar kiderült, hogy a lehetőségekkel számoló reform törekvésüket - törekvésünket - elmosta a váratlanul kirobbanó tűzhányó. Világossá vált az is, hogy az utcán tüntető tömegeket a nyugati rádiók tüzelik. Reformkommunista barátaink nehéz választás elé kerültek. Vagy hazamennek, és a foteljeikből figyelik, mi történik az utcán, vagy megpróbálnak annak a népmozgalomnak az élére állni, amelynek célkitűzéseivel tulajdonképpen egyetértettek. Követeléseiket azonban eddig túl merésznek találták. De kiderült az is, hogy a tüntetők - többsége? - azonban nem akarta őket vezéreiknek elfogadni. Az utca számára ők továbbra is leváltandó kommunisták maradtak. Ezzel el is kezdődött a máig le nem zárult vita, hogy ki vezényelje a tömegeket, a reformkommunisták vagy az utca nevenincs hősei, a Szabó bácsik, a Dudások.
Nagy Imre, a népbarát régi kommunista, aki l953-ban elindult a szocializmus eszményeit és gyakorlatát megújító úton, a következményektől, a szovjet beavatkozástól félve, eleinte még támogatta a párt moszkovita keményvonalasait, abban a hiszemben, hogy kisebb engedmények árán, szovjet segítséggel és a fegyverek erejével jobb belátásra lehet bírni a felkelt népet. De amikor kiderült, hogy az erőszak iszonyatos véráldozattal jár, hallgatott barátaira, Losonczy Gézára, Donáth Ferencre, Vásárhelyi Miklósra, és úgy döntött, hogy ő is a forradalom pártjára áll. Vállalja a vezéri szerepet, minthogy rajta kívül nincs alkalmas személy a történelmi feladatra. Ő az, akit a tömegek vezérüknek választhatnak, és akit talán a Kreml is elfogad. Nagy Imréék sejtették, sőt tudták, hogy kicsi az esélyük a sikerre, hiszen nem állnak mögöttük számottevő tömegek, megbízható, őket követő puskások. Viszont a szemben álló feleknek ők tudták azt ajánlani, hogy a reformok végrehajtásával mégis csak képesek békés vizekre kormányozni a a felkelők hajóját, és Moszkva támogatását is el tudják nyerni. A Kremlnek azt magyarázták - ami mellesleg igaz is volt -, hogy ők személy szerint továbbra is a szocializmus hívei, Maléter és Király Béla segítségével demokratikus rendőrséget és hadsereget szerveznek, amelyre támaszkodva elejét veszik az elharapózó lincseléseknek.
A megvadult tömegeket azonban nem volt könnyű leszerelni. Az első napokban a gerilla harcra fel nem készült budapesti helyőrségnek a felkelők komoly vesztességeket okoztak, Moszkva ki is vonta katonáit a fővárosból. Az országban eluralkodott az hiedelem, hogy a pesti srácok megverték a szovjet hadsereget. A felkelőkkel szinte lehetetlenné vált minden tárgyalás. Közben nyugaton lassan megérttették, hogy az exkommunista Nagy Imrén kívül nincs kire hagyatkozni, a rádiók is békülékeny hangot ütöttek meg. Eisenhowerék eldöntötték, hogy a magyar forradalmárok kedvéért nem bocsátkoznak világháborúba. A forradalom így is óriási propaganda győzelmet hozott a nyugati világnak. Folyt a vér a pesti utcán, a kommunizmus kompromittálására ezt világgá lehetett kürtölni
ezt remekül ki lehetett használni, a Kremllel szimpatizáló utitárs értelmiségiek kiábrándítására.
Nagy Imréék abban bízhattak, hogy Hrucsovék nem óhajtják tovább erősíteni az őket elítélő, számukra kellemetlen nemzetközi visszhangot, és invázió helyett hajlandók lesznek tovább tárgyalni.
De nem ez történt. Hruscsov feltételezhetően október utolsó napjaiban a Kremlben keményvonalasai oldalára állt. Felmérte, megértette, hogy nem tehet engedményeket. Ha elfogadják Nagy Imréék feltételeit, a magyar példa ragadós lesz és bomlik a birodalom. A Kremlnek a maga szempontjából igaza volt. Ha engednek, feltételezhetően már akkor megtörélnik az, ami harminc évvel később Gorbacsov idején bekövetkezett. 1968 ban, Prága esetében, ahol Dubcek és Havelék csak a kezdeti lépésekig jutottak el, már sokkal gyorsabban közbeléptek.
Csernok Attila nem annyival fiatalabb nálam, hogy ne felnőtt fejjel élte volna meg ötvenhat eseményeit. Így gondolom, ő maga is megtapasztalhatta, hogy nem Nagy Imre és köre robbantotta ki a forradalmat - hogy az utcán zajló békésnek nevezett tüntetéseket azért szervezik, hogy előbbre lökjék a forradalom szekerét. Ma már világosabban látjuk, ezek a tüntetések sajnálatos módon nem egyszer lincselésekbe torkolltak, noha nem hiányoztak az önbíráskodást elítélő felhívások.
Csernok és nyomában Szentgyörgyi szemrehányásai, hogy Nagyék rövidlátó, ostoba módon nem mérték fel a valóságos erőviszonyokat - alaptalan vád. Meg kellett próbálkozni a békés megoldás kísérletével. Utólag persze könnyű okosnak lenni, akkor mégiscsak lehetett reménykedni. A levert forradalom vállalása igenis hősi tett volt. Csak ők léphettek úgy a bitófa alá, hogy a világ rájuk figyeljen. A neve nincs mártírok valójában "alkalmatlanok" voltak a nagy szerepre, ismeretlen hősökként már másnap statisztikai adattá váltak.
Kádár szerepét és teljesítményét valóban nem szabad lebecsülni. Eljátszhatta - mint azt Vitányi Iván példaszerűen elmondta, és meg is írta, a Ferenc József-i szerepet. A forradalmat vérbe fojtó zsarnokét, aki nyugalmat teremtve a jó atya tisztére vállalkozik. Kádár is tudott életszínvonalat emelni, igaz nem annyit, hogy ezzel elérjük a módos nyugatot, lassan növekvő mértékben még egy iciri-piciri szabadságot is adott. A nép ezért is hálás volt. A tegnapról szólva nem kétséges. hogy Gyurcsánynak és Niedermüller Péternek van igaza, amikor Kádárral szemben egyértelműen a demokrácia, a szabadság ügyéért mártír halált halt Nagy Imrét emelik piedesztálra a jó fegyőr szerepét vállaló Kádárral szemben.
A rendszerváltás után
A Kádár apologéták - Csernok Attilától a történész Romsicsig - rendszeresen elismételgetik, hogy mi mindent kapott a nép a régi világban, ami bizony eltűnt az új rendben, mindenekelőtt a teljes foglalkoztatás biztonságát. Azt azonban valahogy elfelejtik hozzátenni, hogy a teljes foglalkoztatás feltétele a KGST és diktatúra volt, amikor a határok lezárásával meg lehetett akadályozni az olcsóbb és jobb áruk behozatalát. Az ócska szabolcsi almát Moszkvában mindig átvették, nem kellett tartani a kínai textil gyárak konkurenciájától. Verseny hiányában le is maradtunk. A határok kinyitása után aztán sorra mentek csődbe a versenyképtelen üzemek, amelyeket nem lehetett többé szociális alapon nyitva tartani. Újra lett munkanélküliség és szegénység. Közepesen fejlett gazdaságunk legfeljebb közepesen állja meg a helyét a piacgazdaság nemzetközi versenyben. Keserű igazság, hogy újra a három millió koldus országa lettünk, de a megoldás nem a lehetetlen visszatérés a múltba, hanem egy innovativ gazdaság kiépítése, a versenyhátrány csökkentése.
Nem jó az irány
Ha hihetünk közgazdász barátainknak, közemberek véletlenül meghallott dühkitöréseinek, a magam tapasztalatainak, úgy tűnik, rossz irányba halad a szekér, Ki tudja, mikor hová ér ? Dolgozatomban nem erre bonyolult szakkérdésre kívántam választ adni, ezúttal - és nem, is először - forradalom kérdése került a középpontba. És ennek kapcsán újra egyet kell értenem Csernok Attilával: nem felhőtlen öröm ott lenni a fortyogó nép sűrűjében.
Ifjabb koromban lefordítottam Matthiez A francia forradalom története című alapműnek tekinthető könyvét. Noha a szerző egyértelműen a forradalom pártján áll, a fordítás közben arra a következtetésre jutottam, hogy nem szerettem volna akkoriban Párizsban élni. A szovjet forradalomról nem is beszélve. Aztán, mint említettem, 1956-ban már nem könyvekből, hanem személyesen is megtapasztalhattam, hogy milyen érzés az ilyen időben a budapesti flasztert koptatni. Noha ,mint az emberek többsége, én is lelkesedtem a forradalomért, közben megvallom, féltem is. Borzongatott a lámpa vasra akasztott emberek látványa, noha uniformisuk alapján sejthettem, hogy gyűlölt ÁVÓ-sokkal végzett a feldühödött tömeg. Akkor sem voltam nyugodt, amikor a forradalmi napokban este felé taxival hazafelé tartottunk és a Margit híd budai hídfőjénél néhányan megállítottak bennünket. Majd egy kevéssé rokonszenves kinézetű hazafi hatalmas bunkójára támaszkodva személyünkről és úti célunkról érdeklődött. Mondtuk, hogy feleségemet most viszem haza az Irodalmi újság szerkesztőségéből. A népszerű lap címének hallatára a barátságtalan külsejű férfiú arca megenyhült, és intett hogy mehetünk tovább.
Hosszúra nyúlt életem bőven szolgált életveszélyes történelmi élményekkel, amelyeket csak nagy szerencsével sikerült megúsznom. Sem magamnak, sem másoknak nem kívánok újabbakat.
2012. augusztus 19.
