Vámpírölés |  |
Tamás Pál: az új európai antiszemitizmus sokkal inkább geopolitikai fogantatású, a közel-keleti konfliktust importálja az európai nagyvárosokba, vagy a helyi antiszemitizmusokat is ahhoz igazítja.
A közhelyszerű vélekedés szerint a zsidóságról folyó vita Magyarországon a régió más országaihoz képest azért is különleges erőtérben folyik, mert itt nagy létszámú, sikeres és tulajdonképpen befolyásos zsidó közösség él, míg máshol a korábban ott élő zsidó csoportok, sőt tömegek eltűntek: elpusztították őket és/vagy elvándoroltak. Míg ott az érdeklődés a zsidóság iránt, vagy a különböző politikai nézetek annak szerepéről a nemzeti történelmekben lényegében vákuumban működnek, vagy historikus rekonstrukciós kísérletek, nálunk élő társadalmi erőterekkel találják magukat szemben. Valószínűleg ma Budapesten él a kelet- és közép-európai nagyvárosok közül a legtöbb zsidó, de azért a vákuum-hatások, persze, itt is érvényesülnek. A Vészkorszakban a magyar zsidóság mintegy 70 százaléka elpusztult és a túlélőik egy része kivándorolt. Számtalan varosból, egész országrészekből tűnt el az ott hosszú időn át fontos szerepet játszó zsidóság. Ugyanakkor máshol olyan országokban, nagyvárosokban, ahol a zsidóságot eltűntnek, vagy kis közösségekre zsugorodottnak véltek (Lengyelországban, Romániában, Ukrajnában) szinte a föld alól, de mindenesetre vegyes házasságokból, töredékcsaládokból, esetleg visszavándorlásból új közösségek születnek. Lehet, hogy közösségek, hitközségek megszűntek, de kulturálisan, sőt valamilyen etnikai közösségként ebben az eddig alig látható miliőben újjászerveződnek - számítsanak rabbinikus értelemben tagjaik akár zsidónak, akár nem.. S láthatóan a lefejezett, megtizedelt, de újraszerveződő közegben a fantomfájdalmak a történelmi amputáció után mindenütt jelentkeznek - a régi/új közösségekben és a többségi világban körülöttük egyaránt.
A magyar antiszemitizmus vitában mindeközben a progresszív oldal védekezésbe szorult, az utolsó években pozíciói egyértelműen romlottak. A növekvő feszültségekre retorikailag a magyar zsidóság is egy a mai Európában már ebben a formában nagyjából visszaszoruló, inkább a 20-30-as évek diskurzusára emlékeztető, a többséggel görcsösen azonosulni akaró, a kisebbségi identitást sok ponton a nyilvánosságban visszafogó, vagy akár feladó, előrehaladt asszimilációját nemzeti lojalitásként forgalmazó stratégiákat választ.
A legtöbb európai színtéren ez a beszédmód, illetve a mögöttes világkép már nem él, vagy periferikussá vált. Közben az új európai antiszemitizmus sokkal inkább geopolitikai fogantatású, a közel-keleti konfliktust importálja az európai nagyvárosokba, vagy a helyi antiszemitizmusokat is ahhoz igazítja.
Ma az európai többségi társadalmakban unikális, tulajdonképpen egyetlen a lengyel modell. Az újjászerveződő zsidó csoportok nem bizonygatják 1936-38-as stílusban, hogy ők tulajdonképpen már alig vannak, és hogy nem is zavarják a többséget. Ugyanakkor nem is Izrael-centrikusok. Ráadásul az ottani feltűnő zsidó reneszánszban a főszereplők nagy része tulajdonképpen mindmáig nem is zsidó. (Katolikus) lengyelek kreálnak minőségében autentikus, külföldi zsidó központok által is hitelesnek elismert és most már formálisan is támogatott (természetesen nem-szakrális) lengyel-zsidó kultúrát. És teszik ezt igazi lengyel patriótaként. Úgy látszik, egész csoportok léphetnek sikeresen túl helyi előítéleteken, sztereotípiákon. És ehhez mozgósítani tudnak egy növekvő többségi támogatást is.
Lelkesíteni, ebben a tárgykörben ma Pesten nem lehet. Ezzel és mással sem. De talán egy kis erőt azért adhat, hogy az ismerős görcsöknek a térségben létezhet a mai magyartól eltérő kibontásuk, sőt talán megoldásuk is.
A lengyel zsidó alkalmazkodás ciklusa más volt, mint a magyaré. A lengyeleknél először is a túlélők sokkal nagyobb százalékban mentek el, mint innen. Aki maradt, meggyőződéses lengyel baloldaliként általában a hétköznapokban igyekezett teljesen terepszínűvé válni. Miközben bizonyos zsidó világi intézmények; jiddis színház, kutatóintézet, sajtó azért létezett és nyilvánvalóan fogyasztóik és alkotóik is voltak, tehát az identitások nem zsinagógákhoz kötődtek, de az utcán, a szomszédok között, a gyerekek iskoláiban a jelenlétnek igazán nem lehetett nyoma. Vagy ahol mégis, mint a keletről áttelepítettek egykori német Sziléziájában, ahova a hazaérkező zsidókat is hozták, házaikban már 45-ben más lakott, oda igazán nem mehettek vissza. S mert az új lengyel állam nem akart feltétlenül konfliktust, s volt hova az embereket telepíteni, a frissen szerzett valamikori német városokban, csináltak nekik helyet. Azután az 1946-os kielcei programot követően elment legalább 150 ezer életben maradott. Majd beütött 1968, a pártállam által szervezett antiszemita hecckampány és a kikényszerített kivándorlás és az utolsó megmaradt 30 ezer többsége is elment. 68-ban, aki addig magát, nem a pártmunkások talán, de a gyermekeik, lengyelnek hitték magukat, hirtelen átmentek ki mélyzsidóba, ki cionistába.
A magyar minta azért részben más volt. Mindenekelőtt a túlélő magyar zsidóság a túlélő lengyelországinál erősebben asszimilált volt. Innen is elment a túlélőknek mintegy fele (és szinte egy egész még megmaradt ortodoxia is 1956-ban) de az országban maradók között voltak nemcsak baloldaliak, hanem mindenféle kisember és óvatlan polgár is. De az 1953-as sztálinista antiszemitizmus ugyan megroppantott életpályákat a pártapparátusban, vagy a belügyben, de a szélesebb zsidó közösségeket békén hagyta. S azután a Kádár-korszakban nem volt semmiféle a 68 tavaszi lengyel sztorira akár messziről is emlékeztető ismételt kollektív kitaszítási projekt. Itt nem magyarázták el, mint Lengyelországban az első Holocaust után született generációnak, hogy az államhoz, a többséghez semmi köze. S egyáltalán, különbségeket a többségi oldalról megfogalmazó, elhatárolódó nézetek először nyilvánosan szervezett politikai érzületként csak a rendszerváltással, vagy az után jelentek meg. Először megrökönyödést váltottak ki, később már nem. Emlékszem, hogy Csoóri félreérthetőnek hitt néhány mondata 1990 elején mekkora vihart váltott ki. Másfél évvel később, a már miniszterelnök Antall, a Dohány zsinagóga udvarán, a hitközség saját Vészkorszak emlékművének felavatásánál, egyébként nagyon emberi szónoklatában arról beszélt, hogy mi magyarok nem tudtunk megvédeni titeket zsidókat, pedig sokan közületek számítottatok ránk, s hogy ez mennyire magyar tragédia. Akkor 1945 óta először mondta ki hangosan magyar politikus, hogy ti és a mi mégiscsak strukturálisan itt mást jelent. Antall nem azt mondta, hogy a magyar állam és a többség nem tudott megmenteni egy sajátos magyar csoportot, hanem azt, hogy mi nem tudtunk megmenteni titeket. Egyébként a minden ilyen különbséget magának kikérő, a magyar zsidóságon belül még meghatározó asszimilációpárti véleményformálók, ha jól emlékszem, akkor érdekes módon, különösen nem tiltakoztak.
Összefoglalva, a lengyel-zsidó reneszánsz nem egyszerűen poszt-holocaust emlékezet ügy (elvben a magyar is ilyen lehetne), hanem egy helyi államszocialista kiszorítási hullámnak is következménye. Ebben az értelemben is vállalja az újrakezdést. A magyar emlékezéstörténetből, szerencsére, hasonló államszocialista aktus azért kimaradt. A memóriaháború ebben az értelemben, vagy vonatkozásban nem kétfrontos.
Egyébként is, ma más a viszony az etnikai sokféleséghez ott és itt. A lengyel progresszív oldal a háború előtti soknyelvű, sokkultúrájú miliő elvesztését, nemcsak a zsidó, hanem a német, keleti szláv csoportok eltűnését is, egyértelműen veszteségként éli meg. Leépült az a multikulti hagyomány, amelyre építeni lehetne most, mint a későmodern, a globális lengyel történelmi mintájára. A magyar többségi felfogás szerint a multikulti a magyar államiságot fenyegeti, Trianon egyértelműen abból következett, a homogenitás, pontosabban annak látszata, vagy ha kell, akkor erővel fenntartott változatai tűnnek a trianoni tragédia egyetlen pozitív hozadékának. A multikulti hagyomány elvesztése, bármilyen is volt az, a hagyományos magyar felfogás szerint egyáltalán nem igazi veszteség.
Kérdés, hogyan működnek különböző formailag hasonló, vagy azonosnak tűnő projektek, mint a zsidó fesztiválok ezekben a közegekben. Adar Primor, izraeli kritikus szerint a lengyeleknél több zsidó fesztivál van, mint ahány zsidó az országban. De hát fesztiválból is kétfajta létezik. Néhány nagyvárosban kétségtelenül felismerhetők turisztikai megfontolások. Krakkó magát ma már az idén huszonkettedik alkalommal indított ilyet június-július fordulóján és azt a "világ legnagyobb" zsidó fesztiváljának nevezi. Jelentős a varsói rendezvény is és a trendet követik (már a német hagyományt is beemelve) Sziléziában.
Vannak azonban kisvárosok, vagy nagyközségek (többnyire volt stetl-ek, vagyis olyan települések, ahol a háború előtt a lakosság 70-80 százalékban zsidó lehetett), ahol fesztiválok indultak; így Chmielnikben, Rymanowban és még néhány tucat helyen. Visszahívják a még életben maradt, külföldön élő onnan elszármazottakat. Helyreállítanak múzeumnak, ha még lehet, egy helybeli zsinagógát. Czestochowa mellett, egy ilyen amúgy zsidók nélkül maradt városkában, évek óta sóletfesztivált tartanak. Hogy-hogy nem akarnak felejteni, kérdezem, hiszen, egykori zsidó házakban laknak, a háborús években és utána az elpusztítottak tulajdonát használták. Nem tartanak jóvátételi próbálkozásoktól? Az első generáció talán igen, tartott - magyarázzák a szakértők. Volt, akit nem is engedtek vissza, ha véletlenül életben maradt. De most, hetven évvel később? Azoknak a házaknak a zöme talán már nincs is meg. az unokák most már annyira otthon érzik magukat ezeken a településeken, hogy őszintén, minden hátsó gondolat nélkül kíváncsiak lehetnek. Persze, a terepbeszámolók csak bonyolultabbak. Merthogy azért sokan, különösen az első fesztiválok idején bizony féltek. Attól, hogy visszajönnek a zsidók és visszakérik a házaikat. S ez nemcsak a kisvárosokban volt így, hanem Krakkóban is. Hiszen húsz évvel ezelőtt, amikor az itteni projekt indult, Kazimierz a város leglepukkadtabb, bizonytalan közbiztonságú része volt. Épp akkor ért véget a régi rendszer, s az itt lakók, épp úgy, mint a polgárság, szerették volna lakásaikat tulajdonba venni, mindegy hogy milyen állapotban voltak. S akkor visszajönnek a zsidók (akikről az átlagos lengyel azt hitte, hogy a bőrük alatt is pénz van). A házakat, lakásokat persze végül is nem zsidók, hanem olyan lengyel vállalkozók vették meg, akik itt a vendéglátásba akartak befektetni. Városgazdálkodási szempontból Krakkóban végül is gentrifikációs program indult be. A környéket feljavították, a lakások túl drágák lettek a valamikor itt lakók számára s azok végül valóban kiszorultak nagy többségükben innen. Végül is bekövetkezett az, amitől a negyed 50-80-as évekbeli lakói féltek, bár egyáltalán nem úgy, ahogy azt ők annak idején elképzelték. Az új multikulti mintha nem jelentene igazi személyi érintkezést. Most már senki sem lepődik meg, ha egy haszid ásványvizet vesz a sarki kisboltban, de azért fraternizálás nem folyik. Valószínűleg igazán egyik oldalnak sincs igénye rá. És az egykori zsidó kisvárosi fesztiválok személyességéről is különbözőek a beszámolók.
Vámpír-ölés
Fotó: Getty Images
Vannak visszatérők, akik megható, sőt megrázó találkozásokról számolnak be, gyerekkori ismerősök, szomszédok beszélnek 60-70 év után először egymással. Mások ilyenekről nem tudnak, a rendezvényekre érkező látogatók szerintük igazán nem is kerülnek érintkezésbe a helybeliekkel. Azok némán figyelik a rendezvényre érkezőket, akik a programok végeztével beszállnak a buszokba és továbbmennek.
Érdekelt turistákból, persze, e témában a lengyel destinációkban kétféle is akad. Vannak izraeliek és vannak identitáskereső diaszpóra zsidók. Az izraelieket a helyi zsidó reneszánsz, csinálják azt bárkik, különösebben nem hatja meg. Nagy többségük Lengyelországba nem egyénileg, hanem szervezetten, évente lényegében mintegy harmincezren, ifjúsági, sőt iskoláscsoportokban érkezik. Az útvonal állandósult. Igazan koncentrációs tábor túráról van szó: Treblinka-Majdanek-Auschwitz. Lengyelország, mint a befejezett múlt, a zsidóság temetője. És persze, azzal szembeállítva, Izrael, mint a jelen, sőt a jövő. Ezt nem lehet finomítani, ehhez nincs mit hozzátenni. A diaszpórából érkezők is elmennek persze Auschwitzba. Néhány idős ember még keresi az elveszett, valamikori tereket. De évről-évre kevesebben vannak. Viszont a diaszpórában az identitások nem stabilak, azokat tulajdonképpen nemzedékenként újra össze kell rakni (ez az elem egyébként a magyar diaszpóra és szórvány-politikákban szinte teljesen elsikkad). S a diaszpórából érkező zsidó látogató így itt a kulturális reneszánsz fő külföldi fogyasztójává válik. Az ő zsidó identitás-építkezésébe jól illik Kazimierz, az újra élettel megtelt krakkói zsidónegyed és a nyári fesztivál. A tulajdonképpen középkor óta - néhány évtizedes szakadásokat leszámítva - folyamatos zsidó jelenlét, egy modern, kifele is forduló, de nem a tudatos asszimilációs ösvényt választó helyi zsidó közösség és a város fiatal értelmiségiének jóindulatú, aktívan támogató érdeklődése mindehhez. Ezt Brooklynból, vagy Los Angelesből legalább úgy fel lehet vállalni modern zsidó identitás zászlóhajóként, mint Izraelt. S elvben nem is kell választani közöttük.
Mivel azonban 1968-ban, az utolsó menetben az új hivatalosság, a pártállam zárta ki a zsidókat még a szocialista lengyel nemzetből is, így azután azok a lengyel liberálisok, akik a 80-as években kezdtek érdeklődni zsidó dolgok iránt két szempontból is különleges helyzetben találták magukat. Először is, 1968 után, aki mégis zsidó kulturális jelenlétet akart Lengyelországban, az nyilvánvalóan az állammal szemben próbálkozott és részévé vált egyfajta (értelmiségi) ellenállásnak, vagy ellenzékiségnek. Így azután e kísérletek, vagy elképzelt projektek legitim akciókká váltak minden olyan értelmiségi számára, aki a pártállammal szemben határozta meg magát. Legalább kevesebbet kellett magyarázkodniuk. Egyébként az egész projekttel kiemelten foglalkoztak az első pillanattól kezdve máig a modernista katolikusok és lapjaik: a Znak, a Wiez és mindenekelőtt a krakkói Tygodnik Powchechny.
Viszont az országban látszólag nem maradtak zsidók. A véletlen életben és otthon is maradt néhány ezer ember egy negyvenmilliós államban nem számított. Meg kellett tanulni "kívülről" azt, hogyan működtek, vagy működhetnek ma a zsidó kultúra intézményei, és aki ezzel foglalkozni kezdett, arról környezete mégsem hihette, hogy valamilyen etnikai-vallási csoport érdekei mozgatják. A lengyel antiszemitizmus legalább néhány meghatározó motívuma ebben a metszetben nem működött.
Épp ezért élteti tovább a lengyel szál is ezt a mozgalmat. A nemzeti oldalnak megvannak a maga radikálisai, s van szépen nemcsak zugantiszemita az országban, hanem mindenféle szervezet, klub, újság, önképzőkör nyíltan is. S a modernista oldal küzd ezekkel, persze frontálisan. De az anti-antiszemitizmustól eltérően, ami azért minden helyénvalóságával együtt is, végül is csak másodlagos, egyfajta gyomirtó, s nem pozitív "agrártechnika" itt a modernisták a multikulturalizmus az ország legautentikusabb - de ugyanakkor tragikusan leépült, elveszett - nemzeti sajátosságaként mutatják fel. E felfogásban a tolerancia nem "idegenekkel" szemben, hanem a történelmi Lengyelország népei között működött. A zsidók mellett jelen voltak, a litvánok, ukránok, beloruszok, etnikai németek is. De míg a többiek, ha hagyják, mégiscsak képesek jelenlétük valamilyen mértékű visszaépítésére, a zsidókat a kelet-európai huszadik század megfosztotta ettől. Az ő jelenlétük helyreállításában - így a modernista oldal - a lengyeleknek is segíteniük kell.
Folynak a viták arról, mennyire autentikus, ami ebből kijön. Hogy mennyire megtanulható - kívülről - egyáltalán bármilyen hagyomány. De hát az indiai szitármesterek körül, vagy a klasszikus indai táncakadémiákon mindig előbukkannak európai tanítványok. S az indiai mesterek velük is ugyanúgy foglalkoznak, mint a többiekkel, az indiaiakkal. A tehetség és a beleélő-képesség a géneknél számukra láthatóan fontosabb. Akkor miért nem lehetne ugyanígy itt is. Ráadásul a legfontosabb krakkói lengyel "zsidók"; O. a kiadó, M. a fesztiváligazgató nem álcázzák magukat haszidnak, nem játszanak klezmert. Egyáltalán senkinek sem álcázzák magukat: a mozgalom managerei, összekötői, vezetői. Van, aki közülük úgy érzi, a projekt sikeres, de válságba jutott. Kazimierz egész évben tele van, nemcsak a fesztivál estéin. De turistalátványossággá, a helyiek számára pedig egész egyszerűen valamilyen Mini-Sohova vált. S ez még az optimistább interpretáció. Mások ezen túl még valamilyen Disneylandesedést is érzékelnek. Az egész olyan mintha, de mégsem egészen. A legpesszimistábbak szerint az egész inkább egy amerikai rezervátumra emlékeztet, ahol a megtört, megalázott indiánok utódai most egy kis pénzért a tábortűz körül táncolnak a turistáknak. Ráadásul az egész programot nem indián vállalkozók szervezik, a haszon, ha van, másoké.
Rendszeresen megfordulok, most már sok éve Kazimierzban. Nem állítom, hogy korábban nekem sem voltak disneylendes és indián asszociációim. De úgy látszik, a projekt lassan szervesül, Kazimierzben végül is újjászületett valamilyen zsidó élet, amelyet a lengyelek is elfogadnak és ebben az új multikultiban nem egy 20. század elején elképzelt zsidó asszimilációs projekt köré rendeződik az új kompromisszum. Ehhez persze kellett lengyel és zsidó szándék és tudatos szervezői ötletek is. A szervezők már nagyon korán, valamikor a 90-es évek elején meghívtak egy ismert amerikai klarinétost zenei igazgatónak. Ő azután a következő években odacsődített mindenkit, aki a zsidó jazzben és világzenében számított. És a fesztivál kitalálója és igazgatója máig, Janusz Makuch, már ebben az időben kijutott a KlezKampra a New-York állambeli Catskillbe, az amerikai zsidók legjobb kulturális, szellemi szabadiskolájára, belső konferenciájára, s azután ettől az időtől kezdve sem zeneileg, sem intellektuálisan a fesztivál nem volt provinciális. Lengyel történelmi tudatépítő, vagy rekonstrukciós missziója volt, de majd húsz éve rövidre zárta magát New-Yorkkal és a keleti part zsidó intellektuális központjaival. S ha jól érzékelem, ez a szinkronitás tulajdonképpen máig alapjaiban töretlen. A közönség egy része ebből mégis kevesebbet lát, és csak a legkülső burkot, a Disneylandszerűt érzékeli. Ez tény, de talán ez most még nem is lehet másképpen. Az optimisták persze közben úgy érzik, hogy innen máris sikerült elszakadni. A pesszimisták pedig attól félnek, hogy mégis ide beleragadnak, vagy már bele is ragadtak. Valamilyen mértékben bizonyára mindegyiküknek igaza lett.
Mások meg úgy vélik, mégiscsak sikerült a generációs holtponton túllendülni. Az idén klezmert már különben sem hallottam, de tele volt a program a legkifinomultabb jazzel és etnozenével, amit csak a "zsidó" hívó szó környékén el lehet képzelni - Frank Londontól, a New-Yorki zsidó alternatív svena egyik vezéralakjától egy kemény haszid családi éneklésen és táncon keresztül észak-afrikai szefárd zenéig és lengyel kísérleti jazzig. S ilyesmire azok a fiatal értelmiségiek is vevők, akik Scholem Alechem tejesemberére, és a nyárvégi hasonlónak hitt pesti fesztiválokon oly népszerű operett-klezmerre, vagy a kabaréra már nem lennének vevők - sem lengyelként, sem pedig zsidóként. Végül is a nemzedéki folytonossághoz úgy látszik minőség kell, s nem ideológia. Meg persze ötletek is, a nyári fesztivál záróeseménye sok éve egy óriási szabadtéri buli, a zsidó Woodstock, a szervezők reklámötlete szerint. Mindenesetre a legrégebbi zsinagóga előtti nagy téren, a Szirokán szombat este-éjjel összejön sok ezer ember, a zöme persze 16-40 közötti, de láttam sok idősebb alternatív párt is. S ami a legfontosabb, itt azután valóban itt a varos. Egész Lengyelországban nincs annyi zsidó, a csecsemőket és aggokat is ideszámítva, ahányan itt most, nyilvánvalóan egyszerűen, minden előtag és értelmező jelző nélküli lengyelek zsibonganak, sört isznak, csajoznak és bepasiznak, kisebb körökben és az éppen a színpadon lévő zenekartól függően táncolnak. Ez nem politikai demonstráció, kulturális gyökérkezelés, transzcendens érintkezés a zsidósággal. Ez egyszerűen maga a hétköznapiság, mint buli.
Bartana, egy izraeli művész közben egy fiktív mozgalmat alapított, nagyon ismert lengyel újbalos értelmiségiek bevonásával, amely valahogy visszahozná, visszatelepítené a zsidókat külföldről az elpusztított hárommillió helyére. Videosorozatot készített. E videókból rakták azután össze a 2011-es Velencei Biennále lengyel pavilonját. Az idei Berlini Biennálén külön hangsúllyal mutatták be a Bartana projektet, akciókat szerveztek köré. Természetesen művészeti provokációról, gondolatkísérletről van szó. A hárommilliót elpusztították, azok nem elvándoroltak. A mégis életben maradottak, vagy korábban elvándoroltak leszármazottjai közül pedig néhány tucat települne esetleg vissza, bár véletlenül idén nyáron találkoztam ilyennel is. De azért a lengyel nemzeti konzervatívok sokkolásán kívül is lehet értelme az ötletnek. Elindult egy vita, hogy ha nem ezzel, akkor mivel lehetne helyreállítani valami folytonosságot, vagy inkább folytonosság imitációt. Hogyan lehetne az emlékezést kivinni a nagyvárosokból és a fesztiválokról? Az emlékezés valamilyen soft formájaként felmerült, hogy a települések útjelző bevezető tábláira ki kellene írni azok 1939-45-ös veszteségeit, egykori nemzetiségi összetételét is. S itt nemcsak egyfajta áldozatokról lenne szó, hanem magáról a Katasztrófáról, a zsidók mellett a meggyilkolt, külföldre menekült lengyelekről, a háború utáni mini-polgárháborús helyzetben az ország keleti részéről kitelepített ukránokról is.
Rendben van, mondaná egy modern kozmopolita, nagyszerű a folklór, sőt a vallási, vagy a vallást imitáló társasjátékok. És érthető, hogy valakik a homogén nemzetállamból kiábrándultak. De a megoldás itt nem a gettó rekonstrukciója, a még kisebb, még provinciálisabb, még inkább bezárt közösségek helyreállítása, sőt imitációja. Sokak bizonyára ebbe a csapdába esnek bele. Mások azonban már tudják, hogy a helyreállított, a spirituális és nem feltétlenül a vérszerinti közösségek transznacionálisak, az új globális hálózatok részei. Hogy itt vezet az egyik ösvény az új nemzetekfelettiség, a lokalitások meghaladása felé. OR amerikai, már egy évtizede vezet egy világi zsidó központot Krakkóban. Nézze, a lengyeleknek megvannak a maguk szempontjai. De nekünk is. A szefárd, a földközi-tengeri zsidó hagyomány a legutolsó időkig működő két fő központja, Alexandria és Bagdad elveszett. Krakkó és a lengyel térség ugyanolyan fontos volt az askenazi, az európai zsidó hagyomány számára, mint azok a szefárdban. S nem akarjuk, hogy ez is végérvényesen elvesszen, hogy a kapcsolat az itteni térrel visszafordíthatatlanul megszakadjon - magyarázza.
Végül egy anekdota. Ezt is lengyelektől hallottam. Nagaszaki polgármesterét kérdezik, mi lehet még rosszabb Hirosimánál. 2. számú áldozatnak lenni - válaszolja a várospolitikus. A polgármester válasza. 2. számú áldozatnak lenni. Ilyennek számított Nagaszaki... A lengyelek a háború után évtizedekig úgy érezték, hogy ők az első számú áldozatok, s most a Holokaust sztori ezt most elvette tőlük. Ráadásul nyilvánvalóvá vált, hogy a lengyelek, mint bárki más is, a háború alatt különbözőképpen viselkedtek. Voltak közöttük, nem is kevesen, akik hősökként embereket mentettek. Sokak egyszerűen magukat és családjukat féltették. S egy jókora csoport embereket árult el, nem is olyan sok pénzért. S egyelőre keresik a jó technikát ennek az értelmezési csomagnak az együttes kezelésére.
Tudjuk, hogy az antiszemitizmus vámpír. Itthon nem találtunk még technikát visszaszorítására, bekerítésére. A lengyelek sincsenek a végén, de néhány fakarót azért csak belevertek az utolsó húsz évben a vámpír szívébe. Az nem szenvedett ki (bár a fakaró állítólag a legjobb recept ilyenkor) de talán megroggyant néhány lépésre. Valószínűleg ez ma a legtöbb, amit megtehetünk.
Krakkó, 2012 július (köszönet a krakkói út támogatásáért a budapesti Lengyel Intézetnek)
2012. augusztus 11.
