Egy idősödő partizán |  |
Nehéz sors az idősödő partizáné. Körbeülik a csillogó szemű fiatalok, s valamennyien azt akarják megtudni, hogy is történt pontosan, amikor kiszorítottuk a muszkákat az országból Záhonynál. Ha nem vigyáz, a politikust ilyenkor könnyen hatalmába kerítheti a nosztalgia; szinte látja magát, amikor a Margitszigeten sétálva még senki nem ismerte fel, amikor még nem marcona emberek kísérték mindenhová, és páncélozott hivatali autó helyett a hatos villamos nyitott kocsija szállította létfontosságú ügyekben.
A kormányfő azonban, amikor a napokban találkozott a Fidelitas vezetőivel, pontosan érzékelte a hangulatot, és jó érzékkel kerülte el ezt a csapdát.
Elmondta, hogy bizony, huszonegynéhány évvel ezelőtt sok szempontból egyszerűbb volt a helyzet, mint ma. Amerre a szem ellátott, mindenfelé kommunisták voltak, adva volt hát a feladat: kommunisták el, parlamenti demokrácia be, amihez a magunk részéről csak annyi tennénk hozzá, hogy amikor a kommunisták már a kollégiumi tankörbe és a házunk nappalijába is beszivárognak, a legrátermettebb partizán is zavarba jöhet. Még akkor is, ha a kommunista önkény és a honra titokban acsargó globalofináncoligarchia helytartói egy időre Albionba száműzték, hogy a jövő Magyarországának egyik legígéretesebb politikusaként testközelből ismerkedjen meg a westminsteri demokrácia működésével.
Visszatérése után érte az a csapás, amelynél súlyosabb partizánt nem érhet – nevezetesen az, hogy az ellenség összecsomagolt, és távozott az országból. A kommunistákat bezzeg mind egy szálig itt hagyta; az a néhány, akit korábban udvariasan távozásra kértek fel a népakarat akkori letéteményesei, már egy ideje amerikai és ausztrál egyetemeken mételyezte a világ ifjúságát. Képzett partizán azonban semmilyen helyzetben nem eshet kétségbe: felkutatja, vagy ha végképp nem megy máshogy, hát egyszerűen kooptálja az ellenséget. Sziszifuszi munka ez, néha csak egy-két évtized után sikerül, de ellenségnek lennie kell, ha törik, ha szakad; egykapura csak a gyerekek játszanak.
Az elnöki asztalnál az ifjúsági szervezet vezetőin kívül néhány, hogy úgy fogalmazzunk, intézményesített partizán is helyet foglalt; ha jól számoltunk, egy főre vetítve legalább három állami és önkormányzati stallummal, valamint néhány milliárd forintnyi állami megrendeléssel felszerelkezve, amiből egyenesen következik, hogy a partizánszakma – bár a szolgáltatások jegyzékében még mindig nem kapott számot, és egyelőre az akkreditált képzések között sem leltük nyomát – igenis megbecsült, tiszteletre méltó foglalkozás. Nem csodálkoznánk, ha jövőre maximális pontszámmal se lehetne partizánképzésre bekerülni. A forradalom lángját őrizni kell, különösen abban a történelmileg komplikált helyzetben, amikor a mindenféle néptribunok és operaénekesek felforgató tevékenysége kezd kritikus méreteket ölteni.
Moszkva, Modern Művészetek Múzeuma – flikcr/jaime
A kormányfő azt is kifejtette a hallgatóságának, hogy változatlanul nagy ellensége a tandíjnak és hogy nem az államnak kell megmondania, mit tanuljon a diák, hanem a diáknak kell választania, hol akar továbbtanulni. Innen nézve az egyetemi felvételi nem más, mint a nemzeti konzultáció egyik válfaja: a felvételiző beírja, mi szeretne lenni, az állam pedig hozzászabja az immár önfinanszírozó intézményi rendszert. Továbbvezetve a gondolatot, most ébredünk rá, hogy valószínűleg átaludtunk egy történelmi sorsfordulót. Arról lehet szó, amit a nagy zsivajban nem vettünk észre, hogy a magyar szabadságharc két év alatt lényegében ingyenessé tette a javakat, azzal a megszorítással, hogy a szolgáltatónak és az államnak persze némi költségtérítést fizetni kell. Ezt a pórnép – tévesen – árnak nevezi. Nézzük el neki a leegyszerűsítést. Az meg természetes, hogy a költségtérítés összege időnként kicsit változhat: nem fejez ez ki mást, mint a jólét áradását.
Másnap, a vállalkozókkal rendezett eszmecserén már a jövőre helyeződött át a hangsúly. A miniszterelnök jól fogadta az észrevételeket, az építő kritikának, úgymond, sosem voltunk ellenfelei. Ha erőnk van, igazunk is lesz, mondta, és hozzátette, Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy a gazdasági világválság szorításában a demokrácia intézményrendszerén egyszer változtatnunk kelljen. S itt érdemes megállnunk egy pillanatra. Vajon hogyan kell ezt elképzelnünk? Fegyelmezett, szolid polgárok kis csoportja egyszer csak petíciót nyújt be a kancellárián, ugyan változtassunk már kicsit a demokratikus intézményrendszeren? S kijön egy helyettes államtitkár, és azt mondja, végtelenül sajnálom, uraim, a kormány feszített munkatervét tekintve decemberig nem tudjuk tárgysorozatba venni javaslatukat, de próbálkozzanak a következő ülésszakban, a kormány nyitott a gondolataikra? Vagy csak egyszerűen jön egy autó a Donáti utcába egy táblával: áruszállítás miatt a behajtás szünetel?
Azt régóta tudjuk, hogy a politika nem à la carte étlap, mégis, néhány évtizede abban a hitben élünk, hogy a menük között választani lehet. Vajon alakulhat úgy a helyzet, hogy egy szép napon csak A-menü lesz kiírva a táblára? A konyhafőnök ezerszer is türelmet kér, átmenetileg kényszerült rá erre a lépésre, de sajnos maga se tudja megmondani, meddig tart a választékszűkítés. S felhívja a figyelmet, alul egy kis rubrikában bárki kifogást emelhet az étlap ellen, persze névvel, címmel ellátva, lehessen hová postázni a választ. Addig az étteremben mikrohullámú sütőt is elhelyeztek, ahol a kihűlt étel – és tegyük hozzá, a jelek szerint több mint két évtizede megrohadtnak vélt gondolatok – percek alatt felmelegíthetők.
Szárnyaikat próbálgató partizánnövendékeinknek pedig azt a tanácsot tudjuk adni, törjenek megalkuvás nélkül céljaik felé. Ha kell, a falak mentén osonva, ha kell, nyílt sisakkal, egyenesen a népakarat, valamint a jelentősebb bankszámlák és déli fekvésű, körbenapozott lejtők irányába. Fölfelé kemény munka ez, helyenként a sávok is hiányoznak, de higgyék el, megéri. Gondoljanak kilenctized felhatalmazású elődeikre. Soha ne érjék be az aranyéremnél kevesebbel; ha nem megy elsőre, óvjanak, rendezzenek pótfutamot, érvénytelenítsék az ellenfél sportorvosiját, esetleg egész egyszerűen kapcsolják ki a hangosbemondót. Technika, előrelátás és erő kérdése az egész.
Virágozzék száz virág, csak jó erősen, egy csokorra kötve.
Forrás: http://galamus.hu , Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
2012. július 29.
