Szőcs Géza kulturális államtitkár távozása a Nefmi (ma EMMI) kötelekéből és új, főtanácsadói megbízatása a kormányátalakítás egyetlen feltűnést keltő eseménye volt. Mondják, vele távozott a kormányzatból az utolsó kiegyezésre hajló, kompromisszumkész arc is. Államtitkárságának évei alatt folytatódott a magyar kultúra intézményeinek leépítése. Szőcs jogkörét is rendszeresen megnyirbálták, hivatala egyre súlytalanabbá vált, a döntések egy része a feje fölött született. Távozásának közvetlen hátteréről a volt államtitkár nem beszél. A többiről igen. Az sem kevés.
- Legutolsó, lapunknak adott interjújának záró passzusában állította: 2013 elején látni fogja, mit tud terveiből megvalósítani. Ha a mérleg negatív, nincs értelme tovább folytatni. Ez az idő kicsit előbbre csúszott. És lemondott. Miért?
– Lemondólevelemben már jeleztem, nem kívánok foglalkozni azokkal a kiváltó okokkal, megfontolásokkal, amelyek döntésemet megérlelték. A kormányzattal ápolt közvetlen kapcsolatot most lezárom, de nem fogok a partvonal mellől bekiabálni.
- Rendben. Engem is jobban érdekel az értelmiségi és a hatalom viszonya. Hogyan téblábol ebben a kétes világban egy önhöz hasonló, „álmodozó filosz”.
– Maga a szó, hogy hatalom, az én esetemben illuzórikus, ugyanis semmiféle hatalmam nem volt. A kormányszerkezet úgy volt kitalálva, hogy az államtitkárnak – legalábbis a kulturális államtitkárnak – önálló pénzügyi rendelkezési joga alig volt.
- Csak felelőssége?
– Politikai értelemben igen. A javaslatokat egytől egyig jóvá kellett hagyatni a közigazgatási államtitkárral, a jogi ügyekért felelős helyettes államtitkárral, néha más minisztériumokkal is. Ha pedig ezen túljutottunk, az akta a miniszter íróasztalára került, aki elfogadta vagy elvetette. És persze gyakran hoztak döntést a megkérdezésem nélkül, kvázi a hátam mögött olyan ügyekben, amelyek szerintem az én munkámat érintették volna.
- Tulajdonképpen mi tartozott az ön felelősségi körébe?
– Jó kérdés. Ma sem egészen világos az én laikus, civil szemléletem szerint. Mondjuk úgy: „Megoszlanak a vélemények.”
- Ha ön számára sem tiszta, mi volt a feladata, értem, miért olyan átláthatatlan néhány miniszteriális döntés. Hogy a filmforgalmazás vagy -gyártás miért tartozik ide, miért nem amoda. Miről dönthetett Vajna úr, miről ön. Ha vita volt, kié volt az utolsó szó? A miniszteré? A Nemzetgazdasági Minisztériumé? Orbán Viktoré?
– A filmgyártási koncepció véletlenül még érthető, átlátható és indokolható. A filmgyártást és a filmművészetet – lévén kicsit drága – gazdasági tevékenységnek fogják föl. Korábban persze láthattuk azt is, mi történik, ha autonóm művészek nyakába szakadnak a pénzügyek. Ott kő kövön nem marad.
- Most aztán tisztább a helyzet. Ugyanis nem készülnek filmek. Kormánybiztos van, filmgyártás nincs, és ez valóban olcsóbb. Az viszont már tényleg bántotta, hogy a határon túli magyarok kulturális ügyeit istápoló Balassi Intézetet kivették a keze alól.
– Annak idején többen is gratuláltak, amiért a döntést vitatni merészeltem. Sokan ezt úgy értelmezték, hogy ezzel politikai értelemben meghaltam.
- Tegyünk egy rövid kitérőt. Vezetett naplót ezekről a hónapokról?
– Igen.
- Mert kinevezése előtt mondta: lehet, hogy emlékszik majd az esetekre, baráti „bejelentkezésekre”, amikor értelmiségi héroszok lobbiznak ezért-amazért, főleg pénzért. Maradtak emlékei?
– Intimpistáskodni természetesen nem fogok. Alapanyagként a szöveg nagy segítség, mert szeretném egyszer könyvvé formálni. Legfőképp mégis egy színmű foglalkoztat. Ha jól meg tudnám írni, azok is bepillanthatnának a politika világába, akiknek erről távoli sejtéseik vannak.
- A politika veszélyes üzem?
– Régi történet: élt egyszer egy Vályi nevű nehézipari miniszter.
- Vályi Péter, aki Miskolcon beleesett a martinkemencébe.
– Az én értelmezésem szerint nem esett, hanem ugrott, még inkább lökték. Nyolc-tíz kormányőr gyűrűjében állt. De nem is az számít, mi történt, hanem hogy mi vezetett oda. Felfogásom szerint a vezető kormánypolitikus folyamatosan forró vassal teli medence szélén járkál.
(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
– Lemondólevelemben már jeleztem, nem kívánok foglalkozni azokkal a kiváltó okokkal, megfontolásokkal, amelyek döntésemet megérlelték. A kormányzattal ápolt közvetlen kapcsolatot most lezárom, de nem fogok a partvonal mellől bekiabálni.
- Rendben. Engem is jobban érdekel az értelmiségi és a hatalom viszonya. Hogyan téblábol ebben a kétes világban egy önhöz hasonló, „álmodozó filosz”.
Riskó Gáspár felvétele
- Csak felelőssége?
– Politikai értelemben igen. A javaslatokat egytől egyig jóvá kellett hagyatni a közigazgatási államtitkárral, a jogi ügyekért felelős helyettes államtitkárral, néha más minisztériumokkal is. Ha pedig ezen túljutottunk, az akta a miniszter íróasztalára került, aki elfogadta vagy elvetette. És persze gyakran hoztak döntést a megkérdezésem nélkül, kvázi a hátam mögött olyan ügyekben, amelyek szerintem az én munkámat érintették volna.
- Tulajdonképpen mi tartozott az ön felelősségi körébe?
– Jó kérdés. Ma sem egészen világos az én laikus, civil szemléletem szerint. Mondjuk úgy: „Megoszlanak a vélemények.”
- Ha ön számára sem tiszta, mi volt a feladata, értem, miért olyan átláthatatlan néhány miniszteriális döntés. Hogy a filmforgalmazás vagy -gyártás miért tartozik ide, miért nem amoda. Miről dönthetett Vajna úr, miről ön. Ha vita volt, kié volt az utolsó szó? A miniszteré? A Nemzetgazdasági Minisztériumé? Orbán Viktoré?
– A filmgyártási koncepció véletlenül még érthető, átlátható és indokolható. A filmgyártást és a filmművészetet – lévén kicsit drága – gazdasági tevékenységnek fogják föl. Korábban persze láthattuk azt is, mi történik, ha autonóm művészek nyakába szakadnak a pénzügyek. Ott kő kövön nem marad.
- Most aztán tisztább a helyzet. Ugyanis nem készülnek filmek. Kormánybiztos van, filmgyártás nincs, és ez valóban olcsóbb. Az viszont már tényleg bántotta, hogy a határon túli magyarok kulturális ügyeit istápoló Balassi Intézetet kivették a keze alól.
– Annak idején többen is gratuláltak, amiért a döntést vitatni merészeltem. Sokan ezt úgy értelmezték, hogy ezzel politikai értelemben meghaltam.
- Tegyünk egy rövid kitérőt. Vezetett naplót ezekről a hónapokról?
– Igen.
- Mert kinevezése előtt mondta: lehet, hogy emlékszik majd az esetekre, baráti „bejelentkezésekre”, amikor értelmiségi héroszok lobbiznak ezért-amazért, főleg pénzért. Maradtak emlékei?
– Intimpistáskodni természetesen nem fogok. Alapanyagként a szöveg nagy segítség, mert szeretném egyszer könyvvé formálni. Legfőképp mégis egy színmű foglalkoztat. Ha jól meg tudnám írni, azok is bepillanthatnának a politika világába, akiknek erről távoli sejtéseik vannak.
- A politika veszélyes üzem?
– Régi történet: élt egyszer egy Vályi nevű nehézipari miniszter.
- Vályi Péter, aki Miskolcon beleesett a martinkemencébe.
– Az én értelmezésem szerint nem esett, hanem ugrott, még inkább lökték. Nyolc-tíz kormányőr gyűrűjében állt. De nem is az számít, mi történt, hanem hogy mi vezetett oda. Felfogásom szerint a vezető kormánypolitikus folyamatosan forró vassal teli medence szélén járkál.
(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
2012. július 27.
Letölthető dokumentumok:Nincs letölthető dokumentum
2024. április 28. Vasárnap