A szélsőjobb a rendszerváltás óta nem volt olyan fenyegető politikai erő, mint ma – a társadalom jó része mégis inkább átnéz rajta, nem veszi komolyan. Pedig itt az ideje egy új, történelmi leckének. Bayer József politológussal, a Zsigmond Király Főiskola rektorával beszélget SZÉNÁSI SÁNDOR.

- Egy frissen megjelent esszékötetben – amelyet a nemzetközi szociáldemokrata központ, a Policy Network adott ki – azt írják, hogy Nyugat-Európában a krízis egyrészt elmélyítette a baloldal válságát, másrészt megszülte az „együtt érző”, a szociális gondokra komolyan odafigyelő jobboldalt. Már csak azért is, hogy ellensúlyozza az egyre agresszívabb szélsőjobbot.

– Ez reális helyzetkép, de Nyugat-Európában már a háború utáni konszolidációt is az tette lehetővé, hogy létezett ilyen együtt érző jobboldal. A jóléti társadalom kiépülését a szociáldemokrácia nyomásának tulajdoníthatjuk, de azért sok helyen kereszténydemokrata, konzervatív pártok vezették be, és csak a hatvanas években kezdődött a baloldal visszatérése. A jobboldal tehát nem szükségképpen antiszociális vagy thacherista, pláne ha létezik a baloldal kontrollja és ezáltal a közösen megteremtett politikai közép. Ez azonban most kezd kiürülni, a szélsőségek mindenütt nyomulnak.

- Az egyensúly már a szovjet birodalom szétesésével megbillent, a nyugati gazdasági elitnek nem állt érdekében tovább finanszírozni a szociális békét. Az állam visszavonulásával estek a jövedelmek, és nőtt a lecsúszók dühe.

– A jóléti állam válságának okai vannak: a globalizáció meghozta az állandó technológiai megújulás kényszerét, kutatásigényes, tőkeigényes iparágak fejlődtek ki. Ez a nyomás szülte az üzleti körök követelését, hogy az állami kiadásokat csökkentsék, legyen a munkaerő olcsó, mert ez garantálja a nemzetközi versenyképességet. Az újabb válság erre még rátett egy lapáttal. Így jött el a szélsőjobb ideje, nálunk különösen. E tekintetben Magyarország már nagyon eurokonform...

- Pont ebben az egyben.

– A Jobbik a legerősebb szélsőjobboldali pártok közé tartozik Európában. De előbb nézzük a Nyugatot. A tőke és a munka részesedése a nemzeti jövedelemből látványosan a tőke javára tolódott el, még a munka oldalán is a magasan kvalifikált vagy tőkeerősebb középosztály járt jól. Ugyanakkor a szabad munkaerő-áramlás is nehéz helyzetbe hozta az alacsony jövedelmű rétegeket. A jobboldali populizmust az általános bevándorlásellenesség élteti. Vagyis: minden országnak joga van meghatározni azt, hogy kit fogad be, kit nem. Legyen szelekció: csak azokat engedjük be, akikre szükségünk van, és őket is asszimilációra kell kényszeríteni.

- Feltűnő, hogy Magyarországon a szélsőjobb nem tanul új nyelvet, hanem a régi rasszista előítéleteket hajtogatja. Ma is elő lehet hozakodni Tiszaeszlárral például, ami egyszerre rémületes és szánalmas.

– Az úri és proli lumpenek közegében ezek az előítéletek mindig jelen voltak, de nem juthattak a társadalom felszínére, mert a múlt rendszer elnyomta. A rendszerváltás után még sokáig nem volt illendő a közvéleményben ilyesmivel előhozakodni – az első nyilas figurák, Szabó Albert és társai, akiket Ausztráliából pénzeltek magyar nyilasok, inkább csak nevetségesek voltak. Csurka intellektuális szélsőjobboldaliságának több foganatja volt, az úri keresztény, antiszemita ideológia a régi középosztály leszármazottjai között máig népszerű, de ennek sem volt sosem kétszázezernél több támogatója.

- De aztán jött a Jobbik, és lejjebb vitte a mércét, hogy az alsó középosztálynak meg a már minden rétegből kiesetteknek is jusson a jóból.

– Lényegesen lejjebb vitte, az ő szemükben Csurka nem igazi radikális, hanem csak amolyan „szalonfasiszta” volt. Ezzel együtt nem helyes ezeket az újjáéledő mozgalmakat fasizmusként leírni: legfeljebb wannabe fasiszták, akik talán szívesen lennének igaziak, ha lehetne. Lehetőleg minden szellemi befektetés nélkül. Nyugaton legalább kitalálnak új dolgokat, egy francia vagy holland szélsőjobbos azt mondja például, hogy ő nem rasszista, virágozzék száz virág, de lehetőleg mindegyik a maga hazájában. A hazai szélsőjobb viszont a múltban és a múltból él, miközben elhazudják azt, hogy a fogalmaik a nyilas párt nyelvéből vagy Szálasi írásaiból jönnek. De fontos különbséget tenni a politikusi kínálat és a választói kereslet között. A politikai karrieristák rárepültek olyan témákra, amelyek az embereket irritálták: a biztonság romlása, a korrupció, a megoldatlan romaintegráció. A botránypolitizálásra jó példa volt nemcsak a gárdaszervezés, hanem már a fakeresztek állításának ügye is. A katolikus egyház először megpróbált vitázni a Jobbikkal, hogy hiszen a kereszt nem karácsonyra, hanem húsvétra való, de aztán rájött, hogy ez itt nem teológiai vita, és végül kiadott egy körlevelet az újpogányság ellen. És a jobbikos közegnek tényleg több köze van a sámánizmushoz, mint Jézushoz. Felmérések szerint az ateizmus a Jobbik választóközönségében a legnagyobb, harmincnégy százalék. A vallásosság tehát itt csak ürügy.

- Említette, hogy a szélsőjobb hívei nem nevezik magukat fasisztának, bár belső igényük lenne rá. De mire ez a nagy szégyenlősség? Annyi tabu ledőlt már az elmúlt húsz év alatt, nem lehet, hogy ez a gát is átszakad?

– Nem szakad át. A nyilas állam eszméje, a zárt közösségekbe szervezett és belepofozott nemzet ideája tetszene nekik, ám a vállalhatatlan történelmi bűnöket nem vehetik magukra: a nemzetközi közeg egészen más, mint a harmincas években.

- De az ásatag jelszavak nagyon is aktuális, mai kétségbeesésekhez kapcsolódnak.

– Ez igaz. Rengeteg csalódott és dühös ember van, aki elveszítette a bizalmát az egész politikai osztállyal szemben, nem látja a jövőjét.

- Tehát a bizalmatlanság totális.

– A szociológusok anómiának nevezik az ilyen helyzeteket: felbomlik egy régi rend, elvész a bizonyosság, beszűkülnek az emberi kapcsolatok. Ha az új törvények sértik az érdekeiket, megpróbálják kijátszani őket, a jogtisztelet nálunk úgyis hagyományosan gyatra. Külön utak, különalkuk, kiskapuk keresése a napi fennmaradás alapja. A politikai demokráciát régóta közömbösség uralja: szeretjük ugyan, de nem használjuk. Amikor a mai hatalom jócskán visszavesz belőle, az emberek úgy érezhetik: isten adta, isten elvette. A válság fájdalmát viszont csillapítja az újnacionalizmus mákonya.

- Ezért van, hogy a társadalom jó része nem reagál olyan kormányzati lépésekre sem, amelyek megkeserítik különféle rétegek életét?

– A választók már mindegyik nagy pártot láthatták a hatalomban, és nincsenek illúzióik. Másrészt a szolidaritás hiányát az újratöltött nemzeti ideológia sem fedheti el, csak növeli a megosztottságot.

- Meddig tartja tűrhetőnek ezt a helyzetet a türelemnek álcázott közöny?

– Amíg fejbe nem kólintja az embereket a valóság. A demokrácia nem képes konszolidálódni egy ennyire szétnyíló társadalomban. A szélsőségeket is csak akkor lehet visszaszorítani, ha csökken a szociális kirekesztés, és újra érték lesz a nagyobb egyenlőség. A válságban az emberek leginkább az állásvesztéstől, munkanélküliségtől rettegnek, hiszen nő a kiszolgáltatottságuk az összes államfüggő pozíciót ellenőrző hatalomtól. Vissza kell szerezniük a méltóságukat, az önbecsülésüket. Előbb-utóbb rá kell jönniük, hogy szolidaritás nélkül kiszolgáltatottak a hatalomnak is, egymásnak is, az emberellenes eszméknek is. Ameddig ez nem következik be, csak beszélünk a levegőbe, hiába.

2012. június 9.

2024. április 28. Vasárnap