A szégyen bélyege |  |
Márai írta a háború végén: "A finnek, a bolgárok, a románok soha nem rokonszenveztek őszintén a németekkel: a magyar bugris és az úriosztály egy rétege igenis szívből rokonszenvezett. S ugyanazokat a gaztetteket követték el, mint a németek."
1944 májusában ballagtam hazafelé egy komáromi utcán. Hirtelen kiáltozást, sírást hallottam. Magyar rendőrök ráncigáltak ki öregeket, asszonyokat, gyerekeket egy házból és lökdösték fel őket egy zárt teherautóra. Félelmetes volt. Nem tudtam, hogy megkezdődött a magyar holokauszt befejező szakasza. Ott, a komáromi utcán, és más magyar városok és falvak napsütötte májusi utcáin.
A civilizáció azonban nem 1944-ben és nem Komáromban ért véget. Amikor a magyar országgyűlés néhány szavazat ellenében sorban megszavazta a zsidóságot megbélyegző, korlátozó, kirekesztő törvényeket. Ott és akkor, a magyar parlamentben ért véget az európai civilizáció!
Bűneinket igyekszünk másokra kenni. Ám első zsidótörvényünk - a numerus clausus (zárt szám) - idején Hitler még nem volt politikai hatalom. Mégis vannak, akik ma is német-náci nyomásra hivatkoznak. Nem mi. Ők! Ennek semmi alapja. A zsidókat korlátozó törvényeket - Krisztus papjaival együtt - a magyar parlament szavazta meg.
Márai írta a háború végén: "A finnek, a bolgárok, a románok soha nem rokonszenveztek őszintén a németekkel: a magyar bugris és az úriosztály egy rétege igenis szívből rokonszenvezett. S ugyanazokat a gaztetteket követték el, mint a németek."
A magyar zsidóság fizikai megsemmisítése 1941 nyarán egy galíciai faluban, Kamenyec-Podolszkij-ban kezdődött. A magyar hatóságok tizennyolcezer hontalan, felerészben magyar zsidót kitoloncoltak az országból. Nagy többségüket augusztusban az SS legyilkolta. Ez elsősorban Horthy Miklós kormányzó és Bárdossy László miniszterelnök felelőssége, akik jóváhagyták, a magyar hatóságok lelkén szárad, akik végrehajtották ezt az embertelen akciót. 1942 januárjában Újvidéken géppuskasorozatok verték fel a strandot. Shvoy Kálmán altábornagy emlékirata szerint 1.200 zsidót gyilkolt meg a magyar katonaság. Az orosz frontra 1942-ben kihajtott közel ötvenezer magyar zsidó munkaszolgálatos sorsán nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter igyekezett enyhíteni. Kevés sikerrel. Ő visszament Budapestre, a parancsnokok és a keret maradtak. Magyar tisztek és katonák aknamezőre hajtottak, igy gyilkoltak meg többször tízezer magyar munkaszolgálatost.
A gettókat, ahova - embertelen körülmények közé - százezreket betereltek, 1944 április-májusában a Horthy Miklós kormányzó által kinevezett Sztójay-kormány rendeletére hozták létre. Zsidó honfitársaink kirablása, megalázása napirenden volt. Még nem Szálasi nyilasai uralkodtak, még Horthy Miklós volt az ország kormányzója, ami a jog és a törvényesség látszatát kölcsönözte az embertelen akcióknak. Tudjuk, hogy Horthy "zsidó ügyekben szabad kezet adott" a szélsőjobboldali, félig nyilas Sztójay-kormánynak. Akik a magyar közigazgatást, csendőrséget, rendőrséget felhasználva sietve nekiestek a kiszolgáltatott magyar zsidóságnak. Nagyon naiv aki azt gondolja, a kormányzó nem tudta, a "szabad kéz" mit jelent. Veesenmayer, a Német Birodalom magyarországi helytartója vallotta a háború után, hogy 1944-ben már kritikus helyzet volt, a magyar hatóságok "lelkes közreműködése" nélkül nem lehetett volna félmillió zsidót összeszedni, bevagonírozni és kiküldeni az országból.
A gettókat nem a németek szervezték, nem a német fegyveres erő zsúfolta vagonokba és küldte ki az országból magyar zsidók százezreit. Auschwitz-Birkenau és a többi haláltábor német parancsnokság alatt működött, ám több mint félmillió zsidó honfitársunkat a magyar Sztójay-kormány küldte a pusztulásba.
A történet régen és nem Magyarországon kezdődött. Menjünk vissza a középkorba. A római egyház, a negyedik lateráni zsinat 1215-ben megkülönböztető jel viselésére kötelezte a zsidókat. Ez volt a sárga csillag elődje. Hitlernek volt miből tanulnia. Mondhatjuk, hogy nálunk 1490-ben, Mátyás király halálának hírére kezdődött, amikor "a zsidókat Sopronban börtönbe csukják, s csak a követeléseikről való lemondás ellenében hajlandók elengedni őket"; amikor "Tata városa kiűzi zsidó lakosait"; amikor a nagyszombati zsidókat "a nádornak parancsára" elégették? (Száraz) Vagy 1829-ben, amikor a zsidókat kizárták egy licitációból? (Vannak, akik ma úgy vélik, hogy ez a társadalom 1848-ban a polgári demokráciáért harcolt. Polgárok és demokraták nélkül.) Vagy beszéljünk a kiegyezés utáni korból Istóczy antiszemita pártjáról? Aki 1883-ban a zsidók "ártalmatlanná tételét" sürgette. A zsidóság ellen irányuló politika nem sokkal a kiegyezés után bekerült a magyar parlamentbe. A nép mentségére írom, uraik, a politikusok uszították őket. A Horthyról elnevezett korszak különös buzgóságot tanúsított e téren, valamivel ellensúlyozni kellett a Trianonban aláírt békét.
A numerus clausus 1920-ban született törvénye (micsoda torzszülött) egy lépés a magyar holokauszthoz vezető úton. Károlyi Mihály mellett a zsidóság lett Trianon bűnbakja. És jöttek sorban a zsidóság életét korlátozó rendeletek, majd az elpusztításukhoz vezető törvények. Prohászka, a római katolikus pap 1918-ban, Teleki Pál 1919-ben szónokolt a zsidóság ellen: "a zsidók szellemi téren való érvényesülését arányosan le kell csökkenteni". Van itt múlt kérem, ha nem is olyan nagyszerű, ahogy ma hirdetik.
A németek megszálltak, ám ezt a szégyenteljes akciót, mindazt, amit zsidó, lezsidózott, cigány, kommunista, polgári- és szociáldemokrata honfitársaik ellen 1944-ben ebben az országban elkövettek, azt a sok aljasságot mind magyarok csinálták. "Nemzeti keresztényeink" 1944 nyarán, Horthy Miklós kormányzósága idején - jóval Szálasi és bandája hatalomra jutása előtt - félmillió honfitársukat kirabolták majd vagonba rakták, és az SS-nek kényre-kedvre kiszolgáltatva deportálták az országból. Úgy bántak velük, ahogy az állataikkal sem. Az SS-legénység csak Kassán lépett be ebbe az aljas történetbe. A kormányzó külföldi fenyegetés hatására csak júliusban állította le a deportálásokat, amikor több mint félmillió honfitársunknak már késő volt.
Az üldözöttek közül sokan el sem jutottak Auschwitzba, őket Budapesten találták meg az elvetemült gyilkosok. "Az 54 éves Ligeti Ernőt, feleségét és gimnazista fiukat az Andrássy-út 60-ban kegyetlenül megkínozták, majd levitték a Liszt Ferenc térre. A menetet egy katolikus pap vezette. Ő vezényelte a sortüzet is." (Bächer)
"Elszámoltam, feladtam. Még egész estig mentünk. A Tolbuchin csarnoknál az emberek leköpdöstek bennünket." (Kovács Mira)
Eisenhower tábornok - 1944-ben az inváziós csapatok főparancsnoka - írta: "Aznap láttam az első haláltábort Gotha közelében. Képtelen vagyok leírni, mit éreztem, amikor először álltam szemtől szembe a náci brutalitásnak és az emberi tisztesség sárba tiprásának kétségbevonhatatlan bizonyítékaival. ... Úgy éreztem, a bizonyítékokat késedelem nélkül az amerikai és az angol közvélemény elé kell tárni olyan formában, hogy ne maradjon hely a cinikus kételkedés számára. ... Egyszer eljön a nap, amikor feláll valami elmebeteg, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt." Ajánlom azon "elmebetegek" figyelmébe, akik napjainkban "cinikusan" tagadják, mítosznak nevezik a népirtást, a holokausztot.
A háború után, 1945-ből idézek egy apróhirdetést. Egyet a sok száz közül: "Ki tud Bokor Zsuzsi, Faragó Buci, Neumann Márti keszthelyi 14-15 éves kislányokról, akiket Auschwitzból Sziléziába, onnét Ausztriába vittek." (Gáti)
Idézem F. Csillag Olga néhány sorát a felszabadulásról: "Mi fel sem ocsúdtunk, amikor az ajtóban megjelent két egészen fiatal szovjet katona, lövésre készen tartott géppisztollyal. Örömujjongással rohantunk feléjük. (Egyikük) Benyult a zsebébe és egy darab kenyeret nyújtott felém, azt mondta: nye bojsza - és elmentek." Nye bojsza - ne félj. Ugyanúgy, ahogy anyámnak mondta egy másik szovjet katona a komáromi rakparton, miközben barátságosan veregette a hátát.
Azoknak ajánlom e sorokat, akik tagadják a felszabadulást. Hiábavaló igyekezet. A haláltáborokat túlélők, a Horthy-rendszerben nyomorban élő, kirekesztett milliók számára 1945 a felszabadulást jelentette.
A szövetséges hatalmak győzelme a háborút követő közel fél évszázadra eltörölte, csatornába szorította a fajgyűlöletet. A csatorna fedelét nálunk 1992-ben nyitotta fel a tehetséges színházi szerző írása, amely párttársa, Debreczeni József szerint "a nácizmus komplett ideológiai alapvetése" volt. Innentől kezdve nem volt megállás. A nemzet nemrég Kossuth-díjjal kitüntetett nagy költője, "Rákosi elvtárs leghűbb ifjú katonája" (Csoóri) írása, a kódolt-körülírt zsidózás kereste, tapogatta a hatalom türelmét, a tűrés határait.
Mindig tettek egy lépést előre. A Parlament előtt, magukat minden alap nélkül "kereszténynek" nevező "konzervatív" pártok politikusai jelenlétében és támogatásával tombolt a fajgyűlölet. Ma ott tartunk, hogy a múlt századból ismert faji uszítás jelenik meg néhány újságnak nevezett magyar nyomdai termék hasábjain, a "kommunista" sajtó harcos munkatársai tollából. A fiataloknak említem: a háború után a "kisnyilasok" gyorsan beléptek a kommunista pártba és ott buzgólkodtak. Ma a fordítottját látjuk. Régen magukat harsányan kommunistának hirdetők köpönyeget-gatyát váltottak, és ma a "nemzeti-konzervatív-keresztény" értékek harcos szószólói. A fajgyűlölet élharcosai. Teszik mindezt a nagyobbik "konzervatív", "jobbközép" párt sunyi egyetértése, félrenézése mellett. Szükség van rájuk. Ők adják a jobboldali szélsőséget, hogy a szélsőséges "nagy testvér" középen lehessen.
Egyik szocialista-liberális kormány sem ismerte fel, hogy nem Londonban, nem Manchesterben élünk. Kelet-Európa keleti perifériáján, a súlyosan fertőzött magyar ugaron igyekszünk - tévutakon botladozva - kicsit elöbbre jutni. Ami annak idején a szólás szabadsága jegyében történt, az ma nyers hatalmi érdeket szolgál. Az új hatalomnak nincs szüksége magyarázkodásra. A szellemi színvonal más kérdés, nem ide tartozik. (Ahol nincs, ott ne keress.)
A lezüllés nagyszerű pártjaink közös műve. Közös szégyenünk. Hiába mutogatunk ma Orbánra, Kövérre meg a Fideszre. Ha nem vesszük számba a saját felelősségünket, nem jutunk sehova. Ma hivatalosan bejegyzett fajgyűlölő párt ül a magyar parlamentben. Az 1947-ben aláírt párizsi békeszerződés értelmében már régen fel kellett volna oszlatni. Senkinek nem jutott eszébe megindítani az eljárást. Saját bevallása szerint nem is demokratikus párt, akkor mit keres a magyar országgyűlésben? Ide züllött az immunrendszerünk? Nem tudjuk, hogy az új hatalomnak mi a terve ezzel "a meghasonlott" (Bethlen), "az erőszak és a faj mítoszától visszavonhatatlanul megfertőzött, beteg lelkű társadalmom"-mal (Bibó). Mi készül, holnap mi jut az eszükbe?
Néhány nappal ezelőtt újra megnéztem a Schindler listája című filmet. Harmadszor is, újra megrázó volt. Brazíliában valószínűleg azért vetítették, hogy senki ne felejtse, a fiatalok is ismerjék meg mi történt Európában a huszadik században. A film közben Radnótit "hallottam":
"Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra."
Őt is megölték.
Andrassew Ivánnal mondom: "Tudom, hogy kevesen vagyunk, és nem tudunk győzni az egyre vérmesebben fasizálódó zsarnoksággal, és a vele titkos paktumban erősödő nácikkal szemben. Tudom, hogy ha nem kapunk külföldi segítséget, akkor ezeket nem tudjuk elzavarni. Volt már ilyen. Aki azt hiszi, hogy számíthat itt valami baloldali-liberális értelmiségi rétegre, az téved. Mindegy, végig kell csinálni. Mindig le kell írni, ki kell mondani az igazságot."
Külföldi segítség nélkül nagyon nehéz lesz. Ám ezt az újnácikkal összefonódott, nem is palástolt önkényuralmat csak a magyar nép válthatja le. Akik meggondolatlanul a hatalomba szavazták őket.
2012. május 5.
