Az ellenállás etikája |  |
Ismét egy új korszak kezdődött a magyar politikában. A korszakhatárt két, szinte egyidejű esemény jelölte ki.
Az egyik Károlyi Mihály szobrának eltávolítása. Vele együtt nemcsak a köztársaság, de az egykori uralkodó osztály tisztessége és a szegényekkel való szolidaritása is eltűnt. Helyére talán háborús bűnösök szobra kerül majd, hogy a felelőtlenséget és a politikai ostobaságot dicsőítse. A másik esemény Schmitt Pál első le-nem-mondó nyilatkozata. Ez a nyilatkozat nemcsak az elnökről és az őt „kérdező” „újságíróról” szólt, hanem a hatalom működéséről is. Az orbánisták számos ponton megsértették és felszámolták már a jogállamot, ez a nyilatkozat egy újabb támadás volt ellene. Schmitt ugyanis azt mondta: nekem szabad lopnom, mert én sérthetetlen vagyok, rám nem vonatkoznak a törvények, sem az akkoriak, sem a maiak. Csodálkozva hallgattam a politikusokat és a kommentátorokat, vajon miért nem jutott senkinek eszébe a legegyszerűbb, a legkézenfekvőbb válasz Schmitt és a vizsgálóbizottság magyarázkodásáról: a törvény nem ismerete nem ment fel megszegésének következményei alól. Egyébként is, erkölcsi kérdés, hogy Schmitt még ma is úgy gondolja, büntetlenül veheti el más tulajdonát. Erkölcsi kérdés az is, hogy Orbán Viktor kitért a válasz elől. Téved, aki azt hiszi, hogy morális válság van, mert az csak ott lehetséges, ahol még van morál. Az orbánisták azonban több mint egy évtizedes szívós munkával és sokak lelkes közreműködésével felszámolták az erkölcsöt. Maguk köré gyűjtötték az ország erkölcsi analfabétáit és tudatosan amorális vállalkozóit, politikusait, valamint a morálisan közömbös és/vagy erkölcstelen értelmiséget, és ahogyan a budapesti biciklisták szétzilálták az alig-alig meglévő közlekedési morált, úgy tették elfogadhatóvá, sőt erénnyé mindazt, ami erkölcstelen. Az orbáni rendszer elitje úgy áll most előttünk, mint emberi és szakmai silányság, csupaszon és esendően. Nagyon vigyázzunk, meg ne sajnáljuk, mert még ereje teljében van!
Ez a két esemény együtt üzeni azt az országnak és a világnak, hogy az orbánista elit már arra a látszatra sem tart igényt, hogy felelősséggel tartozik a társadalomnak, vagy legalább a saját választóinak, hogy legalábbis egy csekélyke morális tartása van még. Már semmi szüksége nincs az erkölcsre, hiszen– üzeni nekünk – számára a hatalom jelent mindent. Most már maga a hatalom határozza meg, mi erkölcsös és mi nem, a hatalom tettei pedig mindig helyesek és jók. Egyértelművé tette ezt Tarlós István nyilatkozata, szerinte ugyanis az országnak az okozott kárt, aki kiderítette, hogy Schmitt lopott. Vagyis nem az a szégyen, ha Schmittek foglalják el az ország legfőbb pozícióit, hanem az a tisztességtelen, aki előássa, amit a hatalom mai urai elkövettek azért, hogy meggazdagodjanak, karriert csináljanak, meg hogy politikai téren is sikeresek legyenek.
Mostantól tehát a demokratikus ellenzéknek nemcsak arról kell gondolkodnia, hogyan állítson politikai és jogi alternatívát az orbánizmussal szemben, hanem azon is, hogyan teremtheti újjá a politikai erkölcsöt. Politika persze csak ott létezhet, ahol a társadalmi érdekek és megközelítésmódok differenciáltságát a közügyek döntési szintjein pluralitásként ismerik el, és adott határok között versengeni engedik egymással. Ez a meghatározás a demokráciákra korlátozza a politikát, és ebből a szempontból leszűkíti a területét. Amennyiben viszont elfogadjuk, feszültséget tételezhetünk fel minden olyan esetben, amikor a demokrácia hívei antidemokratikus hatalmi rendszerekkel szállnak szembe. Nagyon leegyszerűsítve, az a kérdés vetődik fel, hogy azonos módon kell-e viselkedni egy diktatúrával szemben, még ha az nem is épült ki teljesen, mint ahogyan a demokráciában az eltérő politikai alternatívákat képviselő pártokkal vagy kormányokkal szemben.
Úgy gondolom, hogy nemcsak lehet, de kell is különbséget tenni a kettő között. Amennyiben a demokratikus jog- és intézményrendszer sértetlen, úgy e kettő együtt biztosítja a sokféleség egységét, amely minden demokrácia alapja. Amennyiben a demokrácia létezik, a különböző politikai irányzatok, minden különbség és eltérés ellenére, azonos erkölcsi alapon állnak. Pontosabban, mind elfogadják és többé-kevésbé követik is azokat az értékeket, amelyek képesek az eltérő irányzatok között közvetíteni. Úgy vélem, mind hisznek abban, hogy egy társadalom alkalmazkodóképessége és sikeressége függ a kulturális sokféleségétől és függ attól is, hogy pontosan ki legyenek jelölve ennek a határai ott, ahol a pluralitást felszámolni akaró irányzatok megjelennek. Ez az elv ölt testet a szabadságjogokban. Ugyancsak mind hisznek abban, hogy a társadalmi és politikai konfliktusok a demokrácia szükséges és nélkülözhetetlen elemei, ezeknek a konfliktusoknak a megfogalmazása pedig a politika feladata. A konfliktusokat viszont – az említett határokon belül – sosem szabad éles konfrontációvá fokozni, ellenkezőleg, viták és tárgyalások során kell megoldani, a sztrájkok és tüntetések pedig ennek részét képezik. Ez az elv követeli meg a konfliktusok erőszakmenetes megoldását, valamint azt, hogy erőszakot csakis az erőszakot alkalmazókkal szemben lehet, néha pedig kell használni. Ahelyett, hogy tovább sorolnánk a közvetítő értékeket, nézzük meg, miként változik mindez egy demokratikus és egy antidemokratikus rendszerben.
A demokráciákban a kormányzat és az ellenzék a közvetítő értékeket tekintve közös erkölcsi alapokon áll, illetve kell hogy álljon. Ebből következően az ellenzéknek éppúgy kell vigyáznia a demokrácia szabályaira, intézményeire és erkölcsére, mint a kormánynak. Magyarországon azonban az ellenzék 2006-tól folyamatosan úgy viselkedett, mintha egy diktatúrában lett volna – mi több, mondta is, hogy ott van. Ezzel a magatartásával aláásta a politikai és közerkölcsöt, hiteltelenné tette a demokráciát védelmező intézményeket, és céljai érdekében korrumpálta ezek tagjait. Nagy segítségére volt ebben az, hogy a magyar demokrácia képtelen volt kijelölni és biztosítani a saját határait. Sohasem akadályozta meg, hogy befolyásos barátokkal rendelkező emberek bűncselekmények útján vagyonokat szerezzenek és a vagyont politikai célokra is felhasználják. Ahogyan azt sem, hogy politikai pártok tisztességtelenül jussanak bevételekhez, vagy éppen magánvagyonná konvertálják a bevételeiket. Egyetlen pillanatig sem működtette úgy az intézményeit, hogy védelmet nyújtsanak a kisembereknek a különféle hatalmasok önkényével szemben. A Fidesz tehát már ellenzékben felszámolta a demokrácia erkölcsét, és ezzel előkészítette jogi és intézményi megsemmisítését. Eddig csak néhány jobboldali szakembernek jutott eszébe, hogy mindez nincsen rendben, a többiekben már majdnem teljesen kihunyt a tisztesség utolsó szikrája is. Schmitt (le)szereplése kapcsán néhányukban – de szinte csak az értelmiségiekben, a politikusokban nem – ismét felizzott, csak azt nem tudjuk, hogy újra életre kel-e, avagy csupán a végső elhamvadás előtt lobbant egy utolsót. Tehát, még egyszer: a Fidesz nem ellenzéki pártként, hanem ellenségként viselkedett 2006 és 2010 között, úgy, mintha a Magyar Köztársaság az ellensége lenne. Aztán, kormányra kerülve, intézkedéseivel bebizonyította, hogy valóban az.
Érthető, hogy a mai ellenzék nem szeretne ugyanilyen lenni. Csakhogy a helyzet és az intézményi környezet ma teljesen más, mint 2010 előtt volt! Mivel az egyeduralom rendszere lényegében kiépült, nagyot hibázik az a demokratikus párt, amelyik ezt nem veszi tudomásul, és nem ennek az elismeréséből indul ki, amikor a céljait megfogalmazza. A legelső különbség a demokrácia és az egyeduralmi rendszerek között az, hogy az utóbbiak minden, bármennyire enyhe formájában is megszűnik a közös erkölcsi alap: a kormányzat és az ellenzék nemcsak politikailag, de erkölcsileg is szemben áll egymással. Ezt többen is úgy értelmezik, hogy az ellenzéknek ellenzékként kell viselkednie, vagyis úgy, mintha demokrácia lenne. Ezzel azonban csak két dolgot érhetnek el. Lehetőséget adnak a kormánynak arra, hogy elrejtse valódi arcát, és kudarcra ítélik a saját elképzeléseiket. Úgy is mondhatnánk, hogy az ellenzéki pártok elügyetlenkedik, amit tesznek. Sajnálatos példa erre a Károlyi-szobor „megvédése”.
Mivel az egyeduralom a pluralizmus eltüntetésére vagy legalább korlátozására törekszik, az ellenzék ezt nem fogadhatja el, ahogyan egyetlen olyan szabályt sem tekinthet legitimnek, amely az egy-ügyűséget hivatott szentesíteni. Mivel az egyeduralom arra törekszik, hogy negligálja a konfliktusokat, vagyis nem hajlandó megvitatni őket, helyette megparancsolja, hogy ne legyenek (lásd: „legyen béke, …” stb.), azaz az intézmények úgy viselkedjenek, mintha nem lennének, az ellenzéknek kell a felszínen tartania a konfliktusokat. A negligált konfliktusok mindig konfrontációval fenyegetnek, a konfrontációkat pedig csak az erőszak különféle eszközeivel lehet letörni. Az ellenzéknek ezért szembe kell néznie azzal, hogy a kormány agresszív módon reagál majd a konfliktusok megjelenítésére, azaz úgy viselkedik, mintha máris konfrontációk lennének. Röviden: az önkényuralmat ellenzők nem viselkedhetnek a demokratikus feltételek között működő ellenzék módjára, mert amivel szemben állnak, az nem egy demokratikus kormányzat. A demokratikus pártoknak nem ellenzékként, hanem az ellenállás módján, az ellenállás erkölcsét követve kell politizálniuk. Tehát, amikor azt mondja egy ellenzéki politikus, hogy nem tehetett semmit, mert bekerítették Károlyi Mihály szobrát, akkor úgy gondolkodik, mintha még demokrácia lenne. Ő még az ellenzéki erkölcs foglya, veresége pedig minden egyes esetben be fog következni. Minél kevésbé lesz hajlandó az ellenállás erkölcsét követni az ellenzék, annál inkább megerősíti az önkényuralom rendszerét. Pedig annak legfőbb elve az erő, amelyet mindig alkalmaz is, ha úgy látja szükségét. A Schmitt-ügy jó példa erre. Az egyetem „lázadása” és a jobboldali értelmiség morgolódása ellenére a „Párt” úgy határozott, hogy az elnök marad, vagyis megpróbálják kikényszeríteni maradásának elfogadását. Aki a demokrácia erkölcsében hisz, az kénytelen az ellenállás erkölcse szerint cselekedni, és fellázad Orbán rendszere ellen. Az ellenállás erkölcse az erőszakkal való szembenézésen alapul, azon, hogy az orbánisták fenyegetése és kényszere ellenére is hinni kell, hogy a demokrácia erkölcsi elveit újra létre tudjuk hozni Magyarországon. Úgy tűnik, pillanatnyilag az LMP aktivistái értik ezt a legjobban.
Sokan mondják, hogy a jogállam nem állítható helyre jogellenes úton és eszközökkel. Én nem hiszem, hogy a demokrácia létrehozható az önkényuralom játékszabályait betartva. Mert vajon jogellenes cselekedet-e felszámolni egy diktatúrát? És ellenállni neki, az milyen tett?
Krémer Ferenc / galamus.hu
2012. április 10.
