Van politikus ma Magyarországon, akire minden magyar demokrata fenntartás nélkül felnézhet...

Az általam képviselt független–kisgazda–polgári–patrióta mentalitás az egyetlen sikeres magyar politikai hagyomány a huszadik századból – mondja Horváth János, a parlament korelnöke, aki a napokban tölti be 90. évét.

Az egész életében két pogány közt egy hazáért küzdő politikus élő történelemkönyv: az elmúlt század legtöbb sorsfordító eseményében részt vett. Ezekről beszélgettünk vele parlamenti dolgozószobájában.

– Ön az egyetlen magyar parlamenti képviselő, akinek az elmúlt hét évtizedben több különleges élménye is fűződik az Országházhoz. 1944-45 fordulóján itt tartották fogva a nyilasok, alig egy évvel később mint a szabadon választott Nemzetgyűlés egyik legfiatalabb képviselője lépett be a történelmi falak közé, ahonnan 1947 januárjában elhurcolták az ávósok, de 1956 októberében ismét „jelenése” volt a Parlamentben a demokratikus, koalíciós kormány munkatársaként. Aztán 1998 májusában újból a T. Ház „lakója” lett mint a Fidesz országgyűlési képviselője, több mint nyolc éve az Országgyűlés korelnöke, november 7-én tölti be 90. évét. Ez a teljesítmény nyugodtan bekerülhetne a Guinness-rekordok könyvébe.

– Nem mindennapi történet az enyém. Negyvenegy év után tértem vissza az amerikai emigrációból Magyarországra, és letartóztatásom és börtönbe vetésem után ötvenegy évvel választottak másodszor parlamenti képviselővé, 1998 óta ez már a negyedik ciklusom. De az előbbi felsorolásból hiányzik valami. A Parlamenttel való első találkozásom nem 1944-ben, hanem 1933 telén volt, amikor Apponyi Albert itt volt fölravatalozva a Parlament előtt, és édesanyám, az egyszerű cecei falusi asszony elhozott. Akkor tizenegy éves voltam, de ma is jól emlékszem a gyászolók hosszú sorára.

– 2011 októberében visszanézve erre a hosszú életpályára, melyik korszak volt a legfontosabb, a legemlékezetesebb?

– 1945 novembere volt a legfontosabb számomra, amikor a megalázott, meggyalázott, tönkrevert magyar nép a vesztes háború után, idegen katonai megszállás alatt a nagyhatalmak által engedélyezett demokratikus választásokon szinte egyöntetűen kinyilvánította, hogy szabadon, békében, polgári demokráciában szeretne élni. Akkoriban 24 éves kisgazdapárti politikusként kampányoltam, és mindenhol elmondtam, hogy barátaim, atyafiak, itt vagyunk, ahogy vagyunk, de van egy szalmaszál, hát kapaszkodjunk bele, mutassuk meg önmagunknak és a világnak, hogy tudunk és akarunk mi magunk a sorsunkról dönteni. Az 1945-ös választás csodája az volt, hogy a magyar választópolgárok 92 százaléka elment szavazni, és 83 százaléka nemzeti, demokratikus pártokra szavazott. A kisgazdapárt megkapta a szavazatok abszolút többségét. A demokratikus népképviseleti parlamentben végzett országépítő munka rendkívüli történelmi élmény volt számomra.

– Milyen érzés volt akkor egy év után ismét belépni az Országház épületébe?

– Egy évvel korábban nem gondoltam, hogy én ide még visszatérek. 1944-45 fordulóján Kiss Sándorral, a diák ellenállási mozgalom hős vezérével együtt hetekig a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék és a Gestapo foglya voltam, egyik börtönből a másikba hurcoltak, hosszasan vallattak, többször megvertek, már kitűzték a kivégzés időpontját is, de a gondviselés vigyázott rám. December végén a Várból a Lánchídon át hajtottak, tereltek bennünket, negyven-ötven rabot a Parlamenthez, mert itt a pincében Gestapo-börtön működött. A déli kapuhoz közeledtünk, amikor két-három szovjet repülőgépről lőni kezdtek minket. Én lemaradtam a menettől, odalapultam a Parlament falához, egy géppuskasorozat közvetlenül mellettem ért földet, több tucat golyó a falba csapódott, a lyukak még most is láthatók. A parlamenti pincében voltunk majdnem egy hétig, onnan vittek át a Markó utcai börtönbe, majd a nyilaskeresztes párt Szent István körúti kerületi központjába. Aztán elhajtottak minket a Vörösmarty utcai Skót Misszió iskolájába, és onnan sikerült megszöknünk Kiss Sándor barátommal, január 14-én. Az egyik közeli ház pincéjében találkoztunk több bujkáló kisgazdával, többek között Tildy Zoltánnal és Bereczky Albert református lelkésszel. A két pap odaadta nekünk a palástját, Bibliáját, és mi Sándorral megborotválkozva, lelkésznek öltözve léptünk ki az utcára azzal, hogy halottakat megyünk temetni. Így akadálytalanul eljutottunk a Pozsonyi úti református templomba, ott rejtőzködtünk néhány napig, amikor megjöttek az oroszok.

– A temetésből nem lett semmi?

– De, csak máshogyan. Szabadulásom után három nappal temettük Szabó Dezsőt a Rákóczi téren, én voltam az egyik sírásó, öten vittük a mester koporsóját, ami egy cukrosláda volt. Nekünk ő volt az egyik példaképünk Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula mellett.

– A következő nagy állomás az 1945. október 7-i budapesti és november 4-i nemzetgyűlési választás, mindkettőt nagy fölénnyel megnyerte a Független Kisgazdapárt, és ön fővárosi és nemzetgyűlési képviselő is lett. Mégpedig Angyalföldön, a kommunista Kádár Jánost legyőzve. Aztán jött a koalíciós kormányzás, az iszapbirkózás a kommunistákkal, majd 1947 januárjában több képviselőtársával letartóztatták az úgynevezett „köztársaság-ellenes összeesküvés” koncepciós vádjával. Nem számították be érdeméül a kommunisták, hogy a nácik és a nyilasok ellen harcolt, akik hajszál híján kivégezték?

– A kommunisták és a nyilasok között nem volt nagy különbség. Ami azért sem meglepő, mert sok kisnyilasból lett kommunista, különösen a politikai rendőrök és a verőlegények közül. Pedig nekem 1945-46-ban még Rákosi Mátyás is udvarolt, hogy lépjek át a pártjába. Azt mondta, nekik nagy szükségük van olyan rendes parasztgyerekekre, mint én vagyok, mert ismerte az ifjúsági ellenállási mozgalomban játszott szerepemet, és azt is értékelhette, hogy az angyalföldi munkásfellegvárban helyi kisgazda vezetőként 1945-ben kétszer is legyőztem a kommunistákat.

– Mivel nem adta be a derekát, a kommunisták belerángatták az első koncepciós perbe, és négy év börtönre ítélték. Rövidesen lefejezték és szétverték a kisgazdapártot, és megkezdődött az ország szovjet gyarmatosítása. Vagyis hiába harcolt „két pogány közt egy hazáért”?

– Amit mi csináltunk, az a magyar nép dicsőséges történelmének egy szakasza volt: a kisgazdapárt vezetésével népképviselet jött létre, földosztás, újjáépítés, pénzügyi stabilizáció történt. A kommunisták nem tudták ránk bizonyítani, hogy a demokrácia, a köztársaság ellenségei vagyunk, valójában ők voltak azok, de tudtuk, ha nem adjuk be a derekunkat, előbb-utóbb nekünk lesz igazunk. Elejétől fogva tudtam, mire készülnek, de azt is, hogy nem fog sikerülni nekik.

– Negyven évre mégis sikerült egy nép- és nemzetellenes kommunista diktatúrát létrehozniuk.

– Negyven évig uralkodtak, aztán vége lett. Én soha nem rövid távon gondolkodtam az életemről, a céljaimról és a feladataimról. Szent-Iványi Domokostól már 1940 táján megtudtam, hogy Hitlerék elvesztik a háborút, 1944-ben azt is tudtam, hogy itt szovjet világ lesz, de annak is vége lesz!

Mert ahogy a náci, úgy a szovjet rendszer sem életképes. Csak azt nem tudtam, hogy mikor és hogyan esik szét, hogy megérem-e. De azt tudtam, hogy nekem a magam képességei, lehetőségei, körülményei között mindig úgy kell cselekednem, azért kell dolgoznom, hogy ez az átkos világ elmúljon, és a magyar nép ismét szabad és független legyen.

– A börtönből 1951-ben szabadult, akkor mit tudott tenni azért, hogy a kommunista világ elmúljon? Ki láthatta előre, hogy itt öt év múlva népfelkelés, szabadságharc lesz?

– Senki se! Én fizikai munkásként, műszerészként, szerszámkészítőként dolgoztam, mellette matematikát, angolt, oroszt tanultam, sokat olvastam, építettem magam. Tudatosan készültem arra, ha szükség lesz rám, akkor ott lehessek. Meglepetéssel fogadtam október 23-át, ugyanakkor beleillett abba az elképzelésembe, hogy Rákosiék gonosz, hazug rendszere meg fog bukni.

– Milyen szerepet játszott a forradalom tizenkét napja alatt?

– Ott voltam október 23-án a délutáni és esti eseményeken, a Bem-szobortól a Kossuth térig, végighallgattam a beszédeket, sok emberrel beszélgettem. A sötétben az a sok ezer égő fáklya és fényes arc feledhetetlen látvány volt. Másnap reggel ágyúdörgésre ébredtem, már minden kereszteződésben szovjet tankok álltak. Az utca tele volt kíváncsi emberekkel, én megszólítottam az orosz katonákat, mondtam nekik, hogy mi munkások vagyunk, itt nincs ellenforradalom, nem kell tőlünk megvédenetek Magyarországot, menjetek haza. Október 25-én együtt mentünk több szovjet tankkal a Kossuth térre, ahol én is átéltem a vérfürdőt. A Jóisten akkor is vigyázott rám, ép bőrrel megúsztam a lövöldözést. Miután győzött a forradalom, újjászerveztem az angyalföldi pártszervezetet, helyrehoztuk a Parasztszövetséget, ott folytattuk, ahol 1945-ben elkezdtük. Október végétől azt mondtuk, a forradalom győzött, most stabilizálni kell a viszonyokat, újra működtetni a közintézményeket, folytatódjék a betakarítás, a gyárakban vegyék fel a munkát, építsük újjá az országot. A koalíciós kormányban én lettem az Országos Gazdasági Újjáépítési Tanács ügyvezető elnöke.

– Az 1945–47 közötti koalíciós időszak során kiderült, hogy a kommunisták csak átmenetileg és látszólag kívánják megosztani a hatalmat a demokratikus erőkkel, 1956-ban önök mégis együtt akartak kormányozni velük?

– Ahogy 1946-ban, úgy 1956-ban is kimondtuk, hogy csak átmenetileg, a következő választásokig kívánunk együtt kormányozni a kommunistákkal. Emlékszem, egyik nap a Parlament egyik termében beszélgettünk többen, ott volt Kádár János is, épp akkor mondta el a beszédét, amelyben bejelentette, hogy föloszlott az MDP, és megalakította az MSZMP-t. Gratuláltunk neki, hogy János, ezt már rég meg kellett volna csinálni! Dudás József megkérdezte tőle, mit gondolsz, ha jönnek a választások, az új pártoddal hány százalék szavazatot kaptok. Kádár egypercnyi gondolkodás után kibökte, hát, olyan ötöt. A szintén kommunista Vas Zoltán erre azt mondta: te János, jó, ha kettőt. Akkor a kommunisták is tudták, hogy itt egy polgári, nyugat-európai típusú demokrácia jön, ahol nem gyilkoljuk a kommunistákat, de nem hagyjuk, hogy ők gyilkolják a népet.

– A november 4-i szovjet katonai intervenció után sokan az életüket mentve menekültek el Magyarországról. Ön miért ment el?

– Nem akartam végleg elmenni. Farkas Ferenc, Bibó István, Kovács Béla és mások beszéltek rá, hogy a forradalmi magyar kormány képviseletében menjek az ENSZ-hez, és mondjam el, mi történt. Rólam tudták, hogy elég jól beszélek angolul, már 1945-46-ban Nagy Ferenc miniszterelnök megbízottja voltam az UNRRA-nál. Én voltam az Amerikai Magyar Segély soros elnöke is. November 9-én kimentem Amerikába, de azt gondoltam, két-három hét múlva hazajövök. Arról kíséreltem meggyőzni a nyugati közvéleményt, hogy se a Szovjetunió, se az Egyesült Államok nem viselkedett racionálisan. Mert nem ismerték fel, mi lett volna a valódi érdekük. Az, ami 1945–47 között, a kommunista puccsig Magyarországon létezett. Azt szoktam mondani, ami létezik, az lehetséges. 1956-ban is lehetséges volt!

– A néhány hetes amerikai útból negyvenéves emigráció lett. Miért?

– Azért nem jöttem haza, mert üzenetet kaptam, hogy a szovjet újságok beszámoltak a New York-i nyilatkozataimról, arról, hogy azt mondtam, a Szovjetunió gyarmatbirodalmat épít. Ezt nagyon rossz néven vették. Így kint maradtam, az emigrációban tevékenykedtem, a Columbia Egyetemen doktoráltam, közgazdászprofesszorként dolgoztam, a világot jártam.

– Végig megvolt önben a remény, hogy megéri a kommunizmus bukását Magyarországon, és hazatérhet?

– A remény megvolt, az igyekezet és a cselekvés is. Hogy aztán az eredménye tizenöt, ötven vagy százötven év múlva lesz meg, azt nem láttam előre. De nem is ez volt igazán fontos a számomra. Én a Mindenható Atyaisten kezében látom a világot, a történelmet. Nekem csak az volt a feladatom, hogy a magam dolgát minél jobban végezzem, szolgáljam az egyetemes magyarság ügyét ott, ahol tudom. Például az általam létrehozott Kossuth Alapítvány segítségével száz meg száz magyar tudós, mérnök került el a harmadik világba.

– Az emberek többsége hatvanéves kora körül nyugdíjba megy, „leteszi a lantot”. Önt kilencvenévesen mi hajtja, mit akar még elérni?

– Nekem még mindig vannak tennivalóim. Ameddig kapok látást és erőt, addig teszem a dolgom. Számomra az élet és a munka ajándék, sőt kitüntetés. Hogy tehetek, hozzátehetek valami jót, szépet, igazat valami jóhoz, széphez, igazhoz. Vagy kigyomlálhatom, lenyesegethetem azt, ami nem az. Részt venni az építő, alkotó, gyógyító folyamatokban – nem tudok ennél fontosabbat. És jó érzés azt látnom, hogy egyre többen értik és támogatják a parlamentben és azon kívül is az általam képviselt független–kisgazda–polgári–patrióta mentalitást, amely az egyetlen sikeres magyar politikai hagyomány a huszadik századból.

Faggyas Sándor / Magyar Hírlap

Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjének átvételekor

(2011. aug. 20. Fotó: origo)