Az antifasizmus nem jobb-, vagy baloldaliság kérdése, hanem egy humanista életút
Beszédek, interjúk, nyilatkozatok
I.
Furcsa feladatra szegődtem 2000 novemberében. Amikor megválasztottak a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökének, nem gondoltam, hogy a papírforma szerinti feladatok mellett milyen nagy arányban fogok rohamosan idősödő bajtársaink gondjaival, problémáival is találkozni. A sors különös kegye, nem sok embernek adódó helyzet, hogy ebben a szerepben nagyon sok ellenállót ismerhettem meg itthon és külföldön egyaránt, akik egykoron hősi tetteket vállaltak a fasizmussal szemben.[...] 1992-től lettem a MEASZ elnökségi tagja. Már akkor is előfordult, hogy a következő értekezletre egyszerűen csak nem jött el a "padtársam", mert meghalt. Szörnyű hiánynak éreztem, hogy egyszerűen nincs az, aki mellettem ülve rendszeresen érdeklődött a gyermekbarátok eredményeiről, segédkezett táborhelyet találni nekünk. A szövetség elnökeként 2000-től emberi kapcsolataim erősödtek, s mint valami kísérleti laborban előttem zajlott a kitűnő szellemi és fizikai adottságú bajtársaink mindennapi küzdelme az Életükért. [...] Legidősebb elnökségi tagunk 94 éves, többen 80 év körüliek. Minden relatív: Az én szüleim 73 évesen haltak meg, milyen boldog lennék, ha akár csak egy évvel tovább éltek volna! Az idő kerekét nem lehet megállítani. Minden reggel úgy ébredünk, hogy egy nappal idősebbek vagyunk. [...]
Samu József még a kilencvenes évek elején jött el egy Miskolc melletti táborunkba, amelyet én vezettem. Nagyon értőn beszélgetett a gyerekekkel. Akkor hívott el a MEASZ-ba, mert a demokrácia erősítését a fiatalokkal közösen kell tenni, s mindenkivel, akivel csak lehet szükséges összefogni - mondta. Kiváló ember volt. Kommunistának vallotta magát. Mélyen bízott abban, hogy az emberiség számára a marxi elvek alapján biztosítható az egyenlőség az elosztási viszonyokban, a kultúrában: mindenben. Amikor utoljára járt a MEASZ központjában megígértette velem: ha meghal, én mondjam a temetésén a búcsúbeszédet.
(Csak temetünk, temetünk, de bajtársaink bennünk tovább élnek Samu József halála ürügyén, 1913 - 2006)
II.
- Hogyan jött létre a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége?
- Ez a szervezet az európai békével egyidős, 1945 májusában jött létre, és tömörítette azokat, akik politikai úton vagy fegyveresen szembeszálltak a nácizmussal a második világháború folyamán, és ezzel hozzájárultak, hogy béke legyen. Ez azért nagyon érdekes, mert ismerjük Magyarország helyzetét a háborúban, a hivatalos álláspont az volt, hogy Hitler oldalán kell maradni. A zsidó deportálásban is sok magyar segédlet volt, bár ezt szeretjük elhallgatni. Ezek az emberek ezzel a renddel szálltak szembe vagy a felszabadítók oldalán, vagy önálló akciókban. Például Göncz Árpád Rákoshegy felszabadításában vett részt. Ez az egyik olyan település, ahol a magyar antifasiszta erők önállóan cselekedtek, és így itt nem kellett közvetlen külföldi katonai segítséget kérni. Mi büszkék vagyunk arra, hogy voltak ilyen emberek, sajnos nem sokan.
- A mai világban milyen célkitűzései vannak a szövetségnek?
- Tevékenységünk egyre inkább az újfasizmus elleni fellépésre irányul, hiszen látnunk kell, hogy Magyarországon újra és újra felerősödnek ezek az elemek. Szövetségünk egyre több fiatalt fogad tagjai közé, akik már ez ellen lépnek fel.
- Valóban ekkora probléma ma Magyarországon az újfasizmus?
- Elég, ha azt mondom, egy felmérésben kimutatták, hogy a fiatalok körében a huszadik századi legnépszerűbb politikusok között Hitler a hatodik helyen áll. Nagyon sok úgynevezett lopakodó káros értékrend van a társadalmunkban, például a kirekesztés elfogadása, ami szerintünk azért nagy gond, mert a rasszizmus a fasizmus előszobája. Tehát nekünk a rasszizmus ellen is küzdenünk kell.
- Milyen eszközökkel képes ezt megtenni a szövetség?
- Szimbólumokra van szükségünk nekünk is. Például szükségesnek látjuk, hogy ápoljuk és megőrizzük a már létező antifasiszta emlékeinket. A gellérthegyi felszabadulási emlékművet, amely tizennégy éve roskadozik, fel kellene újítani, és használni mint szimbólumot a fasizmus elleni fellépés, a béke jelképeként. Kezdeményeztük, hogy az ország felszabadulásának hatvanadik évfordulója alkalmából május 9-e, amikor egész Európa felszabadult, legyen munkaszüneti nap, tehát nemzeti ünnep. Azt is kezdeményeztük, hogy a magyar nemzeti ellenállásnak legyen állandó bemutatási helye, hogy a fiatalok előtt példaként álljanak ezeknek a hős embereknek a tettei. Klubokat szervezünk fiataloknak, ahol összejöhetnek, és ezekről a kérdésekről beszélgethetnek. Vannak nagy akcióink, mintegy válaszként azokra a felvonulásokra, amit az újfasiszták rendeznek. Ezen kívül alapítottunk egy díjat, a Radnóti Miklós Antirasszista Díj-at, ezt minden évben a nemzetközi antirasszista nap alkalmából adjunk át olyan művészeknek, közéleti szereplőknek, akik sokat tettek a rasszizmus ellen. Ezzel közismert példákat állítunk a társadalom elé: ha szükséges fel kell nyilvánosan is lépni a szélsőségesség ellen. Ha olyan újságcikket látunk, amely hamisan mutatja be a történelmi múltat, akkor ez ellen is fellépünk. De hangsúlyozom, hogy nem csak elutasításról van szó, hanem mi a fiatalokat is a békére, egymás megbecsülésére, az együttműködésre szeretnénk nevelni. A világban nagyon sok olyan probléma van, amit csak közösen lehet kezelni.
- Minek köszönhető, hogy a rasszizmus, az újfasizmus fokozódik?
- Lehet, hogy meglepő lesz, amit mondok, de szerintem nem erősödésről van szó, hanem arról, hogy a szélsőséges elemek 1945 óta mindig jelen voltak és vannak a társadalomban. Kérdés, hogy mennyire engedünk számukra teret. Tehát inkább felszínre kerülésük hullámzásáról beszélhetünk. Ezek Magyarországon szerencsére ma csak csírák, rajtunk múlik, hogy ne engedjük ezeket megerősödni, hogy megismétlődhessék még egyszer az embertelenség. Amikor egy-egy sajtóorgánum nagyobb nyilvánosságot ad a jobbszélnek, vagy éppen látjuk, hogy menetelnek az utcán, akkor úgy érezzük, hogy megerősödtek. Akiknél ez rokonszenvet vált ki, azok bátorságot kapva csatlakozhatnak, tehát növekedhet a fasisztoid bázis. Az is növelheti a népszerűségüket, ha az embereknek rosszabb az életszínvonala, mert akkor bűnbakot keresnek a védtelenebb népcsoportok között. Keresik azokat, akikre a keserűségüket rá lehet kenni. Persze ennek az alapja a tudatlanság. Ezért fontos a felvilágosító tevékenység, hogy a fiatalok lássák, hogy a rasszizmus, a demagógia hova vezethet. Azért kell küzdenünk, hogy a kirekesztés elutasítása, a demokrácia igénye általános érték, többségi kultúra legyen. Az antifasizmus állandó életérzés, amely késztetést jelent a humanista értékek érvényesítésére, a diktatúra elutasítására, ahogy Ady is biztat bennünket: "Őrzők, vigyázzatok a strázsán!"
(Sebők Zoltán interjúja Hanti Vilmossal, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének elnökével a holokauszt hatvanadik
évfordulója alkalmából)
III.
Küldöttértekezletünkre sajátos belpolitikai időszakban kerül sor. Néhány hónap múlva országgyűlési választások lesznek, s ma már erőteljesen folyik a választási kampány. Ez a körülmény tőlem most ezért sajátos szóbeli kiegészítést indokol.
Mindenek előtt szólnom kell az éppen négy hete ezekben az órákban történt New York-i borzalomról, az áldozatokról. Szükségesnek tartom kijelenteni: elítéljük a terrorizmus minden formáját, semmilyen közösséget nem vállalunk a terroristákkal és az őket mentegető nézetek képviselőivel. Határozottan szembe fordulunk minden olyan erővel, amely fel akarja eleveníteni a fasizmusra emlékeztető embertelenséget. Megértéssel kezeljük a terrorizmus elleni föllépést, bízva abban, hogy az nem irányul nemzetek, vallások, civilek ellen.[...]
Akik közel hat évtizeddel ezelőtt életük kockáztatásával részt vettek a magyar és német fasizmus elleni harcban, annak a gárdának tagjai napjainkban egyre kevesebben élnek már. Elegendő-e ezekre a békét hozó emberekre, mondhatnám hősökre csupán csak tisztelettel emlékeznie a mai fiatalabb generációnak, az utódoknak? Úgy vélem, az a kötelesség hárul ránk, hogy folytassuk küzdelmüket, tevékenyen vállaljunk abban szerepet, amiért harcoltak: vívjuk ki, hogy a demokrácia szilárd, visszavonhatatlan és vonzó legyen hazánkban.
Ez a küzdelem ugyanis - ha más eszközökkel kell folytatnunk is a harcot - távolról sem ért véget, hiszen a rendszerváltás nyomán kialakítandó és megerősítendő demokratizálási folyamatot súlyos veszélyek fenyegetik.
Kétségtelen eredmény, hogy létrejött a többpártrendszer, szabadabbá vált a sajtó, reményeink szerint véget értek az életeket kioltani képes diktatúrák lehetőségei, jobbak a gazdaság mutatói. Ugyanakkor itt élünk egy kettészakadt, meganynyi szociális gonddal küzdő társadalomban. Miközben a társadalom egészének munkájából egy szűk csoportnak minden jó megadatik, több millió ember - a társadalom, mintegy harmada - él szívet, lelket megrázó nincstelenségben, nyomorban. Sok embernek nincs hol laknia, nincs mit ennie, nincs mivel világítania, fűtenie, nincs meg a felemelkedési, továbbtanulási, kultúrálódási lehetősége. Egyre szaporodik a bűnözés, állami szintre emelkedtek a különféle kétes ügyek, állandósultak a gyűlöletbeszédből eredő agresszív esetek. Egy helyben topog, sőt viszszaszorult a széles tömegeket gazdagító kultúra, a művészet támogatása, miközben harsány pazarlás alakult ki az udvari művészet, mondhatnám az udvari cirkusz terén. A kisebbségekről sok szó esik, de a valóságban nem javul helyzetük.
Ezt egyáltalán nem nevezhetjük emberi, szolidáris társadalomnak! Akik pedig e tűrhetetlen jelenségeket bírálat tárgyává merik tenni, kirúgják a médiumokból, eltávolítják állásaikból, leváltják vezető munkakörükből, megvonják fizetésük egy részét, azaz a diktatúrákra jellemző eszközökkel igyekeznek megfélemlíteni, elhallgattatni őket. [...]
Az utóbbi években elterjedt az a téves vélemény, hogy a társadalom politikai gondjairól, irányáról csak a parlamenti és kormányzati hatalomért küzdő pártoknak van joguk szólni. A civil szervezetek - amelyek soraiba tartozik a magyar társadalom elsöprő többsége - sajnos áldozatává kezdenek válni egy nagyon is téves, egyre inkább tudatosan terjesztett nézetnek, miszerint a civil világ maradjon a kaptafánál! Foglalkozzék a bélyeggyűjtéssel, a sporttal, a nyelv ápolásával, a természet megbecsülésével. Az általánosabb emberi életkörülmények sorsával való törődést viszont engedjék át kizárólag a pártoknak, különösen a kormányzati hatalomba jutott erőknek. A civil szervezetek pedig fogják be szájukat, ha érzékelik is a társadalom fejlődésének téves irányát, az emberi megélhetés döbbenetes buktatóit, a hatalom arroganciáját, a korrupció gátlástalan eluralkodását! Ha netán mégis szólni akarnak, akkor két választásuk van: vagy megvonják tőlük a működésükhöz szükséges elemi költségekhez való hozzájárulást, ellehetetlenítik működésüket, vagy bólogatnak az olykor elfogadhatatlan tevékenységhez, s ez esetben a hatalmat uraló tényezők pénzt, helységeket, számítógépeket, széleskörű nyilvánosságot, valósággal mennybeemelő feltételeket biztosítanak számukra. Mindez a demokrácia, a rendszerváltás súlyos lejáratása, ami a magyar közvélemény demokráciába vetett hitét nem erősíti, ellenkezőleg, kiábrándítja.
Büszkék vagyunk arra, hogy több évi munkával, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének aktív részvételével létre jött a legnagyobb magyar civil együttműködés, a Civil Fórum, amelyben több millió tagot tömörítő mintegy kétezer civil szervezet - köztük a legnagyobb szakszervezetek is - részt vesznek, s amely fórum éppen ezekben a nyomasztó kérdésekben kívánja felemelni szavát. Félreértés ne essék: nem civil pártot akarunk, nem kormányzati hatalomra kívánunk jutni, hanem azt akarjuk elérni, hogy a pártok kivétel nélkül, és az időről időre kormányra kerülők különösen, tartsák és tartassák tiszteletben a demokrácia követelményeit, akkor is, ha az bizonyos esetekben netán nincs az ínyükre. Azt akarjuk, hogy a civil szervezetek az általuk képviselt sajátos szakmai területen túl hallathassák szavukat a társadalom egészét érintő kérdésekben is, részt vehessenek a parlament, illetve az önkormányzatok döntéseinek előkészítésében, s gyakorolhassák a hatalom ellenőrzését, vagyis a civil kontrollt. Azt akarjuk, hogy ehhez a társadalomért végzett felelősségteljes munkához széleskörűen teremtsék meg a civil szervezetek számára a szükséges és biztonságos anyagi és működési feltételeket és szabadságot. Mindez nemcsak társadalmunk érdeke, hanem objektíve pártjainknak érdeke is, hisz csak így tudnak megerősödni és tekintélyt szerezni maguknak. Éppen ezért mi nem kívánunk hallgatni a választási kampány időszakában. Nem pártokhoz kívánunk csatlakozni, hanem az alkotmányban biztosított állampolgári jogainknál fogva szükségesnek tartjuk, hogy nyíltan hirdethessük tagjainknak és az egész magyar közvéleménynek: felelősen hallgassanak olyan erőkre, amelyek mentesek a szélsőségektől, a mindenfajta emberi kisebbség iránti gyűlöletkeltéstől, a média megfélemlítésétől!
Hallgassanak olyan erőkre, amelyek nem csak szavakban kívánják az ország, a társadalom egészének felemelkedését, hanem valóban tesznek érte, azaz valóban áthatja őket a nemzeti és emberi felelősségérzet.
Támogassák az olyan kormányt amely ezekhez a követelményekhez becsületesen tartja magát, tiltakozunk viszont minden olyan kormány ellen, amely csupán a maga elkülönült céljait és érdekeit, a hozzá közel állók és az őt kiszolgálók zsebének megtömését kívánja szolgálni.
(MEASZ küldöttgyűlés, elnöki beszéd.
2000. október 9.)
IV.
Ma 57 esztendeje, hogy hazánkban a hitlerista megszállók támogatásával a fasiszta nyilaskeresztes párt átvette a hatalmat. Erről a tragikus eseményről nem szoktunk emlékező gyűlést tartani. Hogy ma mégis ezt tesszük, annak egyetlen oka van: bármennyire igaz, hogy létre jött a többpárti demokrácia, azelőtt a veszély előtt állunk, hogy a nyilasok örökösei, a mai szélsőjobboldaliak nyíltan, vagy a háttérből részesei lehetnek a hatalomnak.
Arról a szélsőjobbról beszélek, amely nyílt fajüldöző, kirekesztő politikát hirdet. Revíziós demagógiájával nem segíti a határon túli magyar testvéreinket, hanem életkörülményeiket rontja. Nem a nemzetközi terrorizmust tekinti fő veszélynek, hanem az ellenük föllépő erőket. Mindez szembefordíthatja hazánkat az antifasiszta NATO-szövetségesekkel, gátat emelhet az Európai Unióba való belépésünk útjába.
És a legmegdöbbentőbb, hogy a mai kormánynak minderről egyetlen elítélő szava sincs! A költő szavaival: vétkesek közt cinkos, aki néma! Hozzáteszem: vétkesek közt bűnös az, aki hallgatásával, meg nem tett intézkedéseivel, netán bátorító magatartásával hagyná társadalmunkat ismét pusztulásba sodorni. Felháborító, hogy az igazságügyi miniszter kijelenti: a parlamentre nem vonatkozik a bíróság jogerős ítélete, a parlamenti többségű bizottság leszavazza azt az ombudsmani kezdeményezést, amellyel szigorítani kívánja a közösség elleni izgatás paragrafusát.
Azért jöttünk össze, hogy figyelmeztessük hazánk valamennyi polgárát, minden demokratikus erőt:
NE BECSÜLJÜK LE A VESZÉLYT!
Azért jöttünk össze ezen a gyászos évfordulón, hogy felhívjuk minden hazafi figyelmét: a jövő évi választásokon emeljenek gátat a fasizmus örököseinek útjába, biztosítsák parlamentünk tisztaságát!
A szélsőjobb gonosz magatartása annak idején nem csak az emberi életek pusztulását okozta, nem csak a lelkeket nyomorította meg, hanem végveszélybe sodorta hazánkat. Nem tűrhetjük, hogy ez még egyszer megismétlődhessen! (Jancsó Miklós, Daróczi Ágnes, Tamás Gáspár Miklós, Gerendás Péter.)
(Budapest-Parlament, 2001. október 15. Hanti Vilmos, a MEASZ elnöke)
V.
Köszönöm, hogy ilyen szép számban eljöttek az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása 60. évfordulóján szervezett megemlékezésünkre. Tudjuk, hogy e kollégium nevelőtestülete diákjaikkal évről évre ápolja történelmünk jeles eseményének emlékezetét, most e kerek évfordulón e helyütt szélesebb körben emlékezhetünk.
1944. december 21-e ötödik évfordulóján a hivatalos Magyarország Sztálin 70. születésnapját ünnepelte. Ahogy a kiváló közíró, Szalai Pál fogalmazott, aki ekkor a debreceni nemzetgyűlés ígéreteire hivatkozott volna, pillanatokon belül az Andrássy út 60. pincéjében találhatta volna magát.
A 10. évfordulón, 1954-ben, Nagy Imre, aki maga is tagja volt az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, a kizárólag a szovjet hadsereg szerepét dicsőítő április 4-gyel szemben kívánta hangsúlyozni december 21-e jelentőségét. A megemlékezésre azonban már rányomta árnyékát Nagy Imre politikai gyengülése, ekkor volt utolsó nyilvános szereplése 1956. október 23-a estéjéig.
A 80-as évek reformtörekvései idején ismét nagyobb hangsúlyt kapott a mai nap jelentősége. Ekkor több hazai értelmiségi javasolta, hogy a magyarországi felszabadulásról ezen a napon kellene megemlékeznünk.
A rendszerváltás első jobboldali többségű parlamentje olyan törvényt fogadott el, amely a kommunista diktatúra kezdetének nyilvánítja e napot, mellyel nyíltan hadat üzent az antifasiszta koalíció oldalán küzdő hazai nemzeti antifasiszta ellenállás emlékének, amellyel besározta olyan kiváló hazafiak hősiességét, mint például a kisgazda Bajcsy-Zsilinszky Endréét, akinek kivégzése 60. évfordulójára szintén éppen e napokban emlékezünk.
1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés olyan forradalmi döntéseket hozott, amellyel egy szempillantás alatt a legeurópaibb törekvések sorába lépett Magyarország. Ezekre az elhatározásokra ma, az Európai Unió tagjaként is büszkék lehetünk.
A Magyar Kormány által létrehozott társadalmi Emlékbizottság alelnökeként köszönetet mondok a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének és a Bajtársi Egyesületek Országos Szövetségének, hogy e nap megemlékezését kezdeményezésükkel és szervezőmunkájukkal fölvállalták. Erkölcsi kötelességünk e nagyjelentőségű évfordulóról megemlékeznünk. A mai napon valamennyien hozzájárulhatunk december 21-e tradíciójának méltó ápolásához.
(Megnyitó az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása 60. évfordulóján szervezett megemlékezésen, 2004. december 21.)
VI.
Engedjék meg, hogy Kispest polgáraként, de még inkább a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége nevében megköszönjem Kispest Önkormányzatának, hogy születésének 102. évfordulójára visszaállította Jahn Ferencnek, Kispest Díszpolgárának szobrát. A méltó döntés miatt - nem tagadom - boldog vagyok, hisz az egykor önálló város jeles fiának, a humanista gyógyítónak, a szegények orvosának, a demokrácia és az antifasiszta ellenállás hősének igazságot szolgáltattak.
Örülök amiatt is, hogy ismét kiderült: a múltat nem lehet végképp eltörölni. Kiderült, hogy múltunkról nem lehet csak fehéren, vagy csak feketén ítélkeznünk. A humánus értékekből merítenünk kell, és határozottan el kell ítélnünk mindazokat a tetteket, amelyek emberi szenvedést, nyomorúságot okoztak.
Köszönetet mondok a Kispesti MEASZ vezetőjének, Chwala Tibornak is, aki a szobor visszaállításáért szót emelt.
Jahn Ferenc emberi nagyszerűségét bizonyítja, hogy sorsát, életútját nem családi tradíció, nem történelmi viszonyok kényszerei jelölték ki, ő szabadon választott magának pályát, értékbeli humanista elkötelezettséget, és amellett kitartott - hangozzék ez bármilyen patetikusan - mindhalálig.
Jahn Ferenc közepes jövedelmű polgári családból származott, s korán megözvegyült édesanyja vallásos katolikus szellemben nevelte. Az I. világháború éveinek nyomorúsága és baloldali felfogású mérnök bátyjának hatása tette nyitottá a szocialista eszmék iránt. Orvostanhallgatóként kapcsolódott be egy pacifista szervezet, a Békeegyesület munkájába. Ez volt politikai tevékenységének nyitánya. l928-ban került Kispestre, és hamarosan ismertté vált a szegények gyógyítójaként. Belépett ugyanakkor a helyi szociáldemokrata szervezetbe is.
l929-ben néhány elkötelezett kollégájával megalapította a Szocialista Orvos Szervezetet, amelynek titkárává választották. A szocialista orvosok társadalmilag fontos higiéniai problémákról szerveztek nyilvános, színvonalas ankétokat, és előadásokon gondoskodtak a munkások egészségügyi felvilágosításáról. Hősünk itthon és külföldön számos cikket publikált társadalom-egészségügyi kérdésekről. Társaival bekapcsolódott az úgynevezett Szocialista Orvos Internacionálé munkájába, amelynek vezetőségébe is beválasztották.
Munkássága felkeltette a szakmai, illetve a szélesebb közvélemény figyelmét. Írásait közölni kezdték szakfolyóiratok, illetve társadalomtudományi orgánumok, mint a Társadalmi Szemle, a Gondolat, valamint a kolozsvári Korunk. Tudományos és közéleti tevékenységét gátolta gyakori betegeskedése, de a harmincas évek derekától ismét aktívabb szerepet játszott a helyi szociáldemokrata pártszervezet munkájában. Elnöke lett az egyik pártkörzetnek, majd l936-ban beválasztották a városi képviselőtestületbe.
Ebben az időben kezdte meg figyelemreméltó városszociográfiai munkásságát. Bálint György, Darvas József és a költő Forgács Antal társaságában klasszikus értékű elemzést publikált a ma már nem létező Visegrádi utca 24. számú hatalmas munkásházról, majd elkészítette a nagy visszhangot keltett kispesti szociográfiai kiállítást, amit ugyan a polgármester nyitott meg, ám röviddel később a belügyminiszter záratott be.
A fenyegető szélsőjobboldali veszély láttán Jahn doktor a szélesebb összefogás egyik meghatározó alakja lett Kispesten. Ennek tragikus következménye, hogy l940 tavaszán egy országos letartóztatási hullám során 9 hónapi börtönbüntetésre ítélték, kizárták az Orvoskamarából, hivatását nem gyakorolhatta, s eltávolították a városi képviselőtestületből is. Kapcsolata az antifasiszta ellenállási mozgalommal azonban nem szakadt meg.
Hazánk német megszállása után azzal foglalkozott, hogy fegyvert és gyógyszert gyűjtsön a partizánok számára, de l944 áprilisában újból elfogták és szeptemberben a hadbíróság 5 évi fegyházbüntetést szabott ki rá. Novemberben a politikai foglyokat átadták a német hatóságoknak, s ekkor Jahn Ferenc német lágerekbe, végül Dachauba került. Amíg tehette, orvosként igyekezett segíteni fogolytársain, de gyenge tüdeje egyre kevésbé tette elviselhetővé számára a megpróbáltatásokat, s nem sokkal a tábor felszabadulása után elhunyt.
Őszintén remélem, hogy a fentiekben vázolt életút példát ad mindegyikőnknek, hogy gyakran lehetnek életünkben olyan helyzetek, amikor helyt kell állnunk, s erkölcsi mércénknek az embert szolgáló humanizmusnak kell lennie.
(Jahn Ferenc emléktáblájának a visszaállítása a kispesti Orvosi Rendelőben, 2004. február 6.)
VII.
Kettős minőségben szólok most hozzátok! Nemcsak a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége vezetőjeként, de egyúttal az Ellenállók, Antifasiszták Világszövetsége alelnökeként is. Életkoromból adódik, hogy az ellenállás küzdelmeinek nem lehettem részese. A nemzetközi megbízatásom részben a magyar antifasiszta szövetség ugyan mostoha anyagi feltételek mellett végzett, de mégis eredményes munkájának szólt, és részben az elhallgatott, megtagadott és letagadott magyar ellenállásnak. A nemzetközi és a hazai ellenállás öröksége minden európai demokratikus erőnek, s így nekünk is. Szükséges, hogy jól sáfárkodjunk ezzel a nemes hagyománnyal, s közgondolkodásunkban végre azt a megfelelő helyre emeljük.
Nemzedékeket sértett az "utolsó csatlós" érdemtelen szégyenbélyege, holott ha mérlegre tesszük mindazt, amit honfitársaink tettek a fasizmus ellen Európa-szerte fegyverrel, vagy a politikai harc eszközeivel, láthatjuk: mi sem vagyunk más népeknél alábbvalók. Mi is kivettük a részünket a népek nagy szabadságküzdelméből, aminek döntő ütközetei épp hatvan éve zajlottak, többek közt hazánk földjén, szeretett Budapestünk utcáin. Nem véletlen, hogy itt a budai várban a felszabadítók zászlaja mellé a nemzeti színű lobogó is kikerülhetett - elismerve a magyar ellenállók hősies tetteit.
Akik lekicsinylik a hazai ellenállást, a hivatalos náci politikával való bátor szembeállást, azok megfeledkeznek arról, hogy a német megszállást követően a megfélemlített államfő szó nélkül tudomásul vette, hogy mindazokat a németellenes polgári politikusokat is letartóztatta a Gestapo, akik szerepet játszhattak volna egy eredményes kiugrásban. A kormányzó hívei: aktív miniszterek, képviselők, felsőházi tagok, magas rangú katona- és rendőrtisztek, a sajtó, a gazdasági és politikai elit jelentős képviselői kerültek német fogságba, természetesen ezernyi, a baloldal széles palettáját képviselő politikai fogollyal együtt.
Más országokban az eredményes ellenállás sikerét egy megvalósuló nemzeti egység biztosította. Nálunk sajnos ez az egység csak későn, a közös lágerekben, börtönökben tudott kialakulni. Mindezek a körülmények nem kisebbíthetik a mégis létrejött partizáncsoportok, a Budai Önkéntes Ezred hősi harcainak érdemét.
Nem kisebbítik, még akkor sem, ha napjainkban Magyarországon megteheti egy volt kormányfő, hogy kijelenti a közszolgálati televízióban: Magyarországon nem voltak partizánok. Az egykori partizánokat Nagy Imre is megtisztelte jelenlétével. Talán kevesen tudják, hogy a felszabadulás 10. évfordulójára szervezett partizángyűlés elnökségében, 1955. januárjában szerepelt utoljára a nyilvánosság előtt, amíg el nem jött 1956 októbere.
De az is napjaink sajátos értékrendjéhez tartozik, hogy amíg a Hadtörténeti Múzeum udvarán díszes emléktáblája van a deportálásokat végrehajtó, honfitársaink százezreit kíméletlenül halálba küldő csendőröknek, addig Göncz Árpád harcostársa, Rákoshegy felszabadulásáért hősi halált halt Nyitrai Zoltán örökre kapott urnahelyét éppen ezekben a napokban tervezik felszámolni.
Nem szabad felednünk, hogy antifasiszta értékeink képviseletének a hétköznapok cselekedeteiben kell megnyilvánulnia. Ezért a mindenkori kormánynak, a pedagógusoknak, a szülőknek, a közvélemény formálóinak, mindannyiunknak folyamatosan tennie és tennie kell. Kinek-kinek a saját lehetősége szerint. Úgy vélem, akkor lesz erős demokrácia Magyarországon, ha társadalmunk többsége belső meggyőződéssel vallja magát antifasisztának, humanistának.
Álljunk ellent az újfasiszta megnyilvánulások minden lappangó, fel-felbukkanó kísérletével szemben! Ha kell, vessük el az olyan pártpolitikát, amely kiszolgálója, cinkostársa a fenevad újraéledési próbálkozásainak! Nem segíti az újfasizmus elleni európai összefogást, ha az Európai Parlamentben fölmerül a náci jelképek széleskörű betiltásának kérdése, annak ellensúlyozásaként, rögtön megjelenik egy magyar képviselő javaslata a vörös csillag betiltásáról, ami eltereli a figyelmet az eredeti kérdésről.
(Hanti Vilmos beszéde a budavárbeli nagygyűlésen, 2005. február 11.)
VIII.
Szeretettel köszöntöm vendégeinket hazánk fővárosában, Budapesten. Többen olyan szervezetek képviseletében látogattak el hozzánk, amelyek soraikba tömörítik az Európában hatvan esztendeje befejeződött II. világháború azon harcosait, akik megmentették kontinensünket és a világot a fenyegető fasiszta rabságtól. A népeknek ebben a nagy szabadságküzdelmében részt vettek a tengelyhatalmak katonái mellett a fasiszták által megszállt országok bátor civil önkéntesei, nők és férfiak. Fegyverrel, illetve a rendkívüli körülményekhez igazodó politikai harc eszközeivel küzdöttek egy jobb, igazságosabb, szabadabb világért.
Büszkék vagyunk arra, hogy a mi népünk fiai is kivették a részüket ebből a nagy próbatételből, noha a "hivatalos", szélsőségesen konzervatív Magyarország a fasiszta hatalmak szövetségi rendszerének volt részese.
Mintegy 1200 magyar önkéntes harcolt a spanyol polgárháborúban. A II. világháború idején magyar emigránsok csatlakoztak az amerikai, a brit, a francia és a szovjet hadsereghez és jelentékeny számban harcoltak belga, francia, jugoszláv, szlovák, illetve szovjet partizánalakulatokban is. Az utóbbiak részben a magyar hadsereg átállt katonáiból és a kényszermunkára mozgósított zsidókból, cigányokból, a fasizmus politikai ellenfeleiből toborzódtak.
Európa legtöbb országában a sikeres ellenállás feltétele az antifasiszta nemzeti egység kialakulása volt. Magyarországon a politikai elitnek még a Hitler-ellenes része is visszariadt a népi tömegeket is mozgósítandó ellenállástól. 1944. március 19-én bekövetkezett Magyarország német megszállása, amit Horthy Miklós magyar államfő legitimált. A náci németek még a rendszer mérsékelt ellenzékét is elnémították. Képviselőket, minisztereket, ellenzéki politikusokat hurcolt el a Gestapo. A kívánatos nemzeti egység későn, csak a börtönökben, a koncentrációs táborokban valósult meg. A magyar hatóságok a csendőrök közreműködésével mintegy félmillió honfitársunkat vittek el megsemmisítő táborokba. Az adott helyzetben a hazai ellenállás részvevőinek hősiessége ellenére sem tudott szervezett, országos méretűvé válni. [...]
A rendszerváltás után egyes politikai erők megkísérelték minimalizálni a hajdani antifasiszta küzdelmek történelmi jelentőségét, képtelen vádakkal illetve mártírjainkat. Zárójelbe tették magát az ellenállást, emlékműveit eltávolították a közterekről. Mai állapotainkra jellemző, hogy egy volt miniszterelnök minden következmény nélkül kijelentheti a magyar közszolgálati televízióban, hogy Magyarországon nem voltak partizánok. De az is napjaink sajátos értékrendjéhez tartozik, hogy amíg a Hadtörténeti Múzeum udvarán díszes emléktáblája van a deportálásokat végrehajtó, honfitársaink százezreit kíméletlenül halálba küldő csendőröknek, addig nem megoldott a fasiszták ellen hősi halált haltak lejáró síremlékének további állami megváltása.
Történelmi tény, hogy Magyarországon 1945. április 4-én fejeződtek be a hadműveletek. Akkor ezt a napot a magyar társadalom igen széles köre, valamennyi koalíciós párt, a meghatározó értelmiségiek felszabadulásként ünnepelték. Ez az ünnep azonban később eltorzult, sematikus emléknappá rögzült. A rendszerváltás után ezért kerültek a kialakult közvélekedéssel szemben igen nehéz helyzetbe azok, akik meg kívántak emlékezni a II. világháború hazai befejezéséről, a fasizmus alóli felszabadulásról. Az Európában kialakult háború utáni helyzet lett az alapja az európai integrációnak, amelynek hazánk - ha jelentős megtorpanással is, mára már tagja lehet. Történelmünk kiemelkedő időszakát napjainkban a társadalmunk körülbelül egy harmada tekinti felszabadulásnak, a másik egyharmada megszállásnak titulálja, s a harmadik harmad bizonytalan ebben a kérdésben.
Fiatal demokráciánk immunrendszere a rendszerváltást követő másfél évtized után még nem erős. Fontos, demokráciaerősítő kötelességünknek tekintjük, hogy hazánk fasizmus alóli felszabadulásának jelentőségét a társadalom szélesebb köreivel elfogadtassuk, s elérjük a nemzeti büszkeségünket jelentő magyar nemzeti ellenállás történetének, de szimbólumainak is a rehabilitálását mind a közéletben, mind gyermekeink történelem tanításában. Reményt ad számunkra, hogy egy közelmúltban készült felmérés szerint Magyarországon a legtöbbet említett jelkép az az épület, amelyben most vagyunk, a Parlament, s rögtön utána a Szabadság-szobor következik. Közös felelősségünk, hogy ezeket a közismert jelképeket hiteles tartalmukban megerősítsük.
Az egykori ellenállók igazi demokráciáért, az emberibb életért áldozták fel, illetve kockáztatták életüket. A MEASZ az utóbbi időben is többször lépett fel a demokrácia lejáratására tett próbálkozásokkal szemben. "Fogjunk össze a demokrácia védelméért!" - szólt felhívásunk, amelyet több száz értelmiségi, közvélemény formáló személyiség írt alá.
Nem győzzük hangsúlyozni, hogy közoktatási rendszerünk nagy mértékben felelős azért, hogy milyen felnőttekké nevelődnek gyermekeink, mennyire nyílik módjuk arra, hogy az iskolai nevelési környezetben széleskörűen átéljék a demokrácia örömét, a demokrácia ízét, s alaposan felkészüljenek a demokratikus eljárások meggyőződéssel történő képviseletére.
A MEASZ saját lehetőségein belül határozott és következetes fellépésének köszönhetően napjainkban már számos, tradícióinkat vállaló, antifasiszta meggyőződésű fiatal csatalakozik hozzánk és vállal részt munkánkban.
Büszkén tekintünk hazánk 1990 és 2000 közötti államfőjére, a nagy tekintélyű Göncz Árpád elnök úrra, aki egykori antifasiszta ellenálló múltját ma is vállalja.
Köszönjük az együttműködést a Vitányi Iván elnökletével működő MEASZ Nemzeti Tanácsának.
Köszönjük számos más kiemelkedő értelmiségi, több civil szervezet, demokratikus pártjaink, egyházak együttműködő közös tevékenységét, a diplomáciai testületek partnerségét.
Köszönjük a szocialista-liberális kormányunk segítségét is, hogy támogatásával hozzájárult a mai tanácskozásunkhoz.
A MEASZ által alapított Radnóti Miklós Antirasszista Díj, amelyet már ötödik éve a Nemzetközi Antirasszista napon adunk át, jól szolgálja a társadalom előtt azt a szándékunkat, hogy a széles nyilvánosság előtt bemutassuk: mindennapjainkban is szükség van a helytállásra, szükség van a társainkat fenyegető rossz elvetésére, az ellenállásra. Példaként tiszteljük a nagy fasiszta-ellenes háború részvevőit: a még közöttünk élőket, és a már elhunytakat. Ezt a tiszteletet elvárjuk minden demokratikusan gondolkozó polgártársunktól, minden intézménytől.
Ezek a hősök harcoltak a 20. század legnagyobb gonoszsága ellen, az olyan humanista eszmék védelmében, mint a szabadság, a nemzetek és emberek közötti egyenlőség, a különféle nézetű emberek közötti párbeszéd, a béke valamint a nemzetközi egyetértés.
(Hanti Vilmosnak, a MEASZ elnökének, az Antifasiszta
Világszövetség (FIR) alelnökének parlamenti megnyitója
60 éves a MEASZ.
Magyarország 60 éve békében, 1 éve az Európai Unióban
A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének a külügyminisztérium támogatásával szervezett nemzetközi konferenciája, 2005.
április 3.)
IX.
Dimitrov múlhatatlan érdeme, hogy 70 évvel ezelőtt az akkor társadalmi viszonyokból helyes következtetést vont le: széleskörű összefogást hirdetett a fasizmus ellen.
Ha ma élne, minden bizonnyal a mai társadalmi helyzetből ma is meg tudná határozni a szükséges tennivalókat. Mi Budapesten Dimitrov szellemében végezzük tevékenységünket. Mi azt valljuk, hogy az újfasizmus, a terrorizmus elleni mai fellépésünket nem lehet kizárólag az imperializmus tagadása talaján megfogalmaznunk. A közös fellépéshez szükség van a baloldal kommunista és szociáldemokrata erőire, a liberális és a konzervatív erőkre egyaránt. A magyar antifasiszta szövetség tagkönyvén ez szerepel: "Az antifasizmus nem jobb-, vagy baloldaliság kérdése, hanem egy humanista életút." Igyekszünk a társadalom elé példaként állítani olyan egykori antifasiszta személyiségeket, mai közszereplőket, akik ugyan a különféle politikai értékeket képviselnek, de életük egy részében tudták, hogy mi a teendőjük, amikor fel kellett lépniük személyes kiállásukkal a fasizmus ellen.
(Hanti Vilmos, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnöke, a FIR alelnöke felszólalása Bulgáriában a Georgi Dimitrov-emlékülésen, Szófia, 2005. október 1.)
X.
Az Ellenállók Nemzetközi Szövetsége -Antifasiszta Világszövetség üdvözletét hoztam el nektek! Ez az 55 éves szervezet 47 tagszervezetből áll 81 éves belga veterán elnökkel, magyar alelnökkel és német főtitkárral az élén.
A kabátomra kitettem azt a Pátzai Pál által tervezett jelvényt, amelyet az 1942-es antifasiszta háború ellenes tüntetők viseltek a budapesti Petőfi-szobornál, amelyért a hivatalos hatalomtól akkor kardlapozás és elzárás járt. Én nem szeretnék olyan országban élni, ahol ez még egyszer előfordulhat!
A nagyvilágban nagyon sokan Magyarországra még ma is úgy tekintenek, mint Hitler utolsó csatlósára. Éppen ezért jelentős Európa számára azoknak a magyarországi antifasisztáknak hősies magatartása, akik a hivatalos bűnös politikával szembeszállva felléptek az emberi méltóság nevében.
Nincs csak jobboldali, vagy csak baloldali antifasiszta. Nagyon helyesen a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége tagkönyvén ez áll: "Az antifasizmus nem jobb-, vagy baloldaliság kérdése, hanem minden humanista ember életútja".
Tisztelet és megbecsülés illet minden magyarországi antifasiszta hazafit, így Ságvári Endrét is! De azokat a magyarokat is, akik több mint 20 országban bekapcsolódtak a helyi antifasiszta ellenállási mozgalmakba!
A párizsi békeszerződés egyértelműen megtiltja a fasiszta propaganda terjesztését. Az olyan ítélet, amely indirekt módon a nemzetközi antifasiszta ellenállás hősiességét kérdőjelezi meg, hozzájárulhat a náci propaganda erősítéséhez.
Az olyan ítélet (s itt alapvetően az ítélet részeként megjelenő indoklásra gondolok), amely azt a látszatot kelti a széles közvélemény előtt, hogy jogszerű volt az egykori náci megszállók és magyarországi kiszolgálóik kegyetlenkedése, a magyar állampolgárok gázkamrákba küldése, Radnóti Miklósok, Bajcsy-Zsilinszky Endrék, Ságvári Endrék elpusztítása, az olyan ítélet a közerkölcsöt sértve gyengítheti a demokratikus jogállam intézményeibe vetett hitet.
Súlyosbító körülmény az ítélet időzítése. Más esetekben a jogkövető állampolgár egyes bírósági ítéletekre évekig vár. Az ítélethozatalnál jogtechnika rideg alkalmazása mellett elvárható a morális, humánus szempontok mérlegelése is. Most a Legfelsőbb Bíróság ítélete közvetlenül a magyarországi parlamenti választások előtt született meg, amely a választásokra készülő demokratikus erőket gyengítheti, viszont bátoríthatja, felerősítheti a szélsőjobb és szövetségeseik térnyerését. Ez nem kedvező Európának sem.
A magyarországi Alkotmánybíróság 1993-as határozata is egyértelművé teszi a nemzetközi szerződések megtartásának szükségességét. A nemzetközi közvélemény Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalását elvárja!
Itt e helyen, a hős antifasiszta Ságvári Endre emléktáblája előtt felkérem a magyarországi Legfelsőbb Bíróságot, hogy ítéleteivel ne hozza Magyarországot olyan helyzetbe, amellyel Magyarország nemzetközi megítélése kedvezőtlenné válhat!
(Hanti Vilmos, az Ellenállók Nemzetközi Szövetsége- Antifasiszta Világszövetség (FIR) alelnöke, a MEASZ elnöke felszólalása a
Magyarországi Munkáspárt 2006 által szervezett koszorúzáson Ságvári Endre emléktáblájánál 2006. március 10-én)
XI.
Rendezvényünket a magyar antifasi
szta ellenállás emlékének tiszteletére rendezzük. Tanácskozásunkon szót kapnak a kérdés jeles, tudományos szakértői, illetve a szerencsére még köztünk levő egykori harcosok képviselői.
Bevezetőmben éppen ezért nem kívánok olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyeket valószínűleg érinteni fognak, nálam nyilván sokkal szakszerűbben. Szükséges azonban, hogy beszéljek az antifasiszta ellenállás utóéletéről, változó megítéléséről közgondolkozásunkban.
Aligha túlzás, ha megállapítjuk, hogy ez az említett utóélet a hasonló európai példákkal összevetve nem volt túl szerencsés. Történész kollégáink bizonnyal megvilágítják majd a magyar részvétel szerepét, sajátosságait a népek nagy szabadságküzdelmében, amely a II. világháború idején zajlott, de talán nem veszik rossz néven, ha mégis kissé belekontárkodok mondandójukba. Úgy vélem ugyanis, hogy ott volt eredményes az antifasiszta ellenállás, ahol - mint például Romániában - a korábbi katonai-politikai elit legalább részben vállalta a szembefordulást a hitleristákkal. Erre hazánkban tétovázásokkal kísérve, elkésetten került csak sor. Az 1944. október 15-i kiugrás kudarccal végződött. A tragikus következmények ismeretesek. Mindez nem kisebbíti azok hősiességét, akik így is készek voltak az ellenállásra, ám az embereket, nemzeti javainkat mentők bátorsága, az elszigetelten tevékenykedő fegyveres csoportok akciói nem voltak elégségesek ahhoz, hogy megváltoztassák a győztesek megítélését Magyarországról.
Mondhattuk volna, hogy nem mi voltunk az "utolsó csatlós", hanem az 1945 tavaszáig fennállott szlovák, vagy a horvát bábállam. Érvelhettünk volna a hazai ellenállás epizódjai mellett honfitársaink részvételével a szövetséges hadseregekben, a belga, francia, jugoszláv, szlovák és szovjet partizánalakulatokban. Mindez a párizsi békeszerződést követően, de különösen 1948 után olybá tűnhetett, mint a kialakult világrend vitatása, helyzetünk megítélésének megkérdőjelezése. Erre nem volt mód, de készség sem az adott helyzetben. Ez a különös "visszafogottság" kisebb-nagyobb mértékben még évtizedekig hatott. Szomorú, hogy értékeink, a történelmi igazság védelme még mindig meglehetősen nehéz.
(Bevezető előadás a Magyar Parlament felsőházi termében tartott emlékkonferencián Magyarország felszabadulásának 61. évfordulója alkalmából. Parlament, 2006. március 31.)
XII.
A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökeként köszönöm, hogy hívó szavunkra eljöttetek hitet tenni: soha többé fasizmust!
Az Ellenállók Nemzetközi Antifasiszta Szervezetének, a FIR-nek az alelnökeként, elhoztam a nemzetközi antifasiszták üdvözletét is.
Holnap lesz 62 éve, hogy hazánkban a hitlerista megszállók támogatásával a fasiszta nyilaskeresztes párt átvette a hatalmat. Erről a tragikus eseményről nem szoktunk emlékező gyűlést tartani. Hogy ma mégis ezt tesszük, annak egyetlen oka van: bármennyire igaz, hogy létre jött a többpárti demokrácia, azelőtt a veszély előtt állunk, hogy a nyilasok örökösei, a mai szélsőjobboldaliak, hosszú idő után ismét megjelentek brutális erőszakkal az utcáinkon, a közvéleményt sokkolóan radikalizálódtak, politikai erővé szerveződtek.
Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy főleg a gazdasági megszorító intézkedésekből fakadó elégedetlenségre támaszkodva Orbán Viktor és társai a kormányzás megszerzésére alkotmányellenes tömegmegmozdulásokba kezdtek.
Volt miniszterelnökünk együttműködése a nyilasok örököseivel nem új keletű, már kormányának négy éve alatt is az újnácikat bázisának növelésére használta föl. Azt a szélsőjobbot, amely nyílt fajüldöző, kirekesztő politikát hirdet. Revíziós demagógiájával nem segíti a határon túli magyar testvéreinket, hanem életkörülményeiket rontja. Nem a nemzetközi terrorizmust tekinti fő veszélynek, hanem az ellenük föllépő erőket. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem segítette társadalmunk egészséges értékrendjének erősödését az sem, hogy a rendszerváltásunk utáni kormányok az antifasiszta kérdéseket felemás módon kezelték. Közoktatási rendszerünkben a nemzeti antifasiszta ellenállás történeti oktatása meglehetősen hiányos. Volt miniszterelnökünk, aki ma egyébként konstruktív szerepet játszik a folyamatokban néhány éve minden következmény nélkül kijelenthette egy tévéműsorban, hogy Magyarországon nem voltak partizánok.
A kuszaságot csak növeljük a fejekben, amikor például jelképhasználatunk során a - mellesleg szép - koronás címerrel hirdetjük a köztársaságot. Rendszerváltásunk után választott ünnepnapjaink közé nem tudtuk fölemelni a Győzelem Napját, az Európa Unió napját, május 9-ét.
Gondoljunk csak bele, milyen világnézetet eredményez az a sugallt értékrend fiatalok körében, amikor a Kádár-időszak emlékműveivel együtt az antifasiszta szobrok is a Budapest határában levő szobortemetőbe kerültek? Ennyi erővel a legtöbb közintézményünket, a hidakat, a metróvonalakat oda lehetett volna vinni, hiszen a rendszerváltást megelőző 40 év alatt készültek.
Gondoljunk csak bele, milyen gondolkodást eredményez a legfőbb bírói testület ítélete, amely indirekt módon a nemzetközi antifasiszta ellenállás hősiességét kérdőjelezi meg? Az olyan ítélet (s itt alapvetően az ítélet részeként megjelenő indoklásra gondolok), amely azt a látszatot kelti a széles közvélemény előtt, hogy jogszerű volt az egykori náci megszállók és magyarországi kiszolgálóik kegyetlenkedése, a magyar állampolgárok gázkamrákba küldése, Radnóti Miklós, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Ságvári Endre, a szeptemberben boldoggá avatott Salkakázi Sára katolikus nővér elpusztítása. Az ilyen ítélet a közerkölcsöt sértve gyengíti a demokratikus jogállam intézményeibe vetett hitet, s közvetve erősíti a szélsőjobboldali erők térnyerését. Ezeket a szavakat elmondtam tavasszal Ságvári táblájánál is, azóta csak igazolnak ezek a megállapítások.
"Vétkesek közt cinkos, aki néma" - mondja a költő, hozzáteszem: vétkesek közt bűnös az, aki hallgatásával, bátorító magatartásával olyan helyzetet teremtett, amely során társadalmunk ismét pusztulásba sodródhat.
Azért jöttünk össze, hogy figyelmeztessük hazánk valamennyi polgárát, minden demokratikus erőt:
NE BECSÜLJÜK LE A VESZÉLYT!
Azért jöttünk össze ezen a gyászos évfordulón, hogy felhívjuk minden hazafi figyelmét: emeljünk közösen gátat a fasizmus örököseinek útjába, biztosítsuk köztársaságunk rendjét, parlamentünk demokratikus működését!
(A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökének megnyitóbeszéde 2006. október 14-én a nyilas hatalomátvétel 62. évfordulóján tartott tiltakozó gyűlésen)
